A Kettős Testek Királynője

Mindig is itt voltam.

Nem száz éve. Nem ezer.

Az idők kezdete óta léteztem — csak a nevem változott, a világ pedig minden korszakban próbált elrejteni vagy ünnepelni.

Az emberek sokszor féltek tőlem.

Nem azért, mert nő vagyok.

Azért, mert alfa nő vagyok.

Olyan, aki ránéz egy korra, és az meghajlik.

És ahogy sétáltam a történelem évszázadai között, találkoztam velük is:

a kettős erő hordozóival — akiket a régiek hermaphroditesnek hívtak.

De én nem néztem rájuk úgy, mint a világ.

Én felismertem bennük az erőt.

A tükörképemet.

A másik végletet, amelynek se férfi, se nő nem tud parancsolni.

Mezopotámia – ahol először láttam őket

Az első városok közt jártam, lábam alatt még friss volt a por, az emberek fénybe öltöztették az isteneiket.

A templomok árnyékában láttam meg őt:

egy testben két világ vibrált.

A férfiak lesütötték a szemüket.

A nők kíváncsian suttogtak.

Én pedig csak álltam előtte, és tudtam:

Ez az erő nem kér engedélyt.

Nem választ nemet.

Nem tartozik senkihez.

Ahogy én sem.

Görögország – ahol a szépség harapott

A kövek között mezítláb jártam, a tenger illata körbefont, és ott álltak a márványalakok között a kettős testű lények.

A filozófusok vitatkoztak róluk.

A költők vágyakoztak.

A harcosok tartottak tőlük, mert érezték bennük azt a fajta energiát, amit csak egy alfa nő ismer igazán:

A határtalan erőt.

Az egyiket közel engedtem.

A mozdulata puha volt, mégis pengeéles.

Férfi és nő ritmusa egyszerre lüktetett benne.

A világ azt mondta: „különc”.

Én azt mondtam: „uralomra termett.”

Róma – ahol parancsot vártak, de én nem adtam

A szenátus ülésein láttam, hogyan vitatkoznak egy kettős testű gyermek sorsáról.

Röhejes volt nézni, ahogy férfiak vitatják, kihez tartozik az, akihez valójában senki sem érhet fel.

Este, amikor a város elcsendesedett, a Palatinus dombon álltam velük, a kettős erő hordozóival.

Felnéztek rám, és tudták:

én ugyan nem vagyok olyan, mint ők,

de a világ soha nem tudott minket kategóriákba zárni.

Ők a testben voltak határok nélkül.

Én a lélekben.

Középkor – ahol a félelem koszos ujja rám is mutatott

A világ beszűkült, a városok befelé fordultak.

A férfiak féltek minden erőtől, ami női volt.

A nők féltek minden erőtől, ami eltért.

A kettős testűek sorsát könyörtelenül bírálták.

Én pedig a kolostorok árnyékában figyeltem, hogyan próbálják elvenni tőlük azt, amit nem lehet:

A lényegüket.

A kettősségüket.

A dominanciát, ami születésükbe volt vésve.

Volt, akit megmentettem.

Volt, akit elengedtem.

És volt, akinek csak annyit mondtam:

„A félelem nem rád vonatkozik.

A félelem belőlük fakad.

És te azért létezel, hogy ezt eszükbe juttasd.”

Reneszánsz – amikor újra felgyúlt a vágy

A festők műhelyeiben, a drága vásznak előtt láttam őket újra ragyogni.

A szépség már nem volt bűn.

A formák összeolvadhattak.

A vonalak táncolhattak.

Volt egy, akivel éjjel találkoztam a Velencei lagúnák partján.

Teste egyszerre volt lágy és vad,

szemében ott égett az ősi tűz, amit Mezopotámiában láttam először.

Megérintette a kezem.

Azt mondta:

„Te irányítod az időt, alfa nő.

Én pedig átsétálok rajta.”

És igaza volt.

1800-as évek – ahol a világ újra torz tükröt tartott

A vásárok sátraiban mutogatták őket.

Az emberek kíváncsisága olcsó volt.

A tekintetek hidegek.

A színpad alatti valóság kegyetlen.

Én végignéztem ezt is.

Ott álltam köztük, mint egy királynő, aki nem engedi, hogy porba rántsák, akit nem tudnak eladni, elrejteni, megváltoztatni.

És ők is érezték:

A kettős test méltósága nem múlik el attól, hogy mások meg akarják érteni.

A világ gyenge volt hozzá.

Ők nem.

Modern kor – ahol végre kimondták az igazságot

Ma már interszexnek hívják őket.

Ma már érti a tudomány, amit én mindig tudtam:

A kettős test nem hiba.

Nem torzulás.

Nem „furcsaság”.

Hanem a természet egy ritka, domináns formája.

Én pedig itt állok a jelenben is, ugyanazzal a tartással, mint mindig.

Alfa nőként.

Olyan erővel, amelyet nem lehet megtörni.

Szemben velem pedig ott állnak ők:

a kettős testűek, akik néha nőként, néha férfiként, néha egyiként sem léteznek —

de mindig önmaguk, mindig erősek.

És én mosolyogva mondom nekik:

„A világ végre utolért minket.”