Barátság

Amikor még pici voltam (és azóta is) azt gondoltam a barátság valami fontos dolog. Kötődni valakihez, aki értékel minket, aki megtesz értünk dolgokat és viszont. Akire számíthatok, ha bajban vagyok, vagy ha nem akkor is. És nem csak számíthatok, hanem akar és szívesen tölti velem az idejét. Nyilván nem definiálni szeretném a barátság fogalmát, mert az nem kicsit hosszabb szösszenet lenne. Inkább a magam módján idealizált képet szerettem volna megvilágítani.

Ehhez mérten 8 évesen egy iskolaváltás okán megtanultam ebből kb. semmi sem igaz. Az addigi "társaság közepe" szerepből a perifériára kerültem. Az addigi barátaim, akik pár sarokra laktak soha többé nem értek rá. Az új iskola kilométerekre volt így busszal jártam haza. Velük sosem tudtam időt tölteni suli után. Én vártam a buszt és sosem voltam olyan közel hogy össze tudjunk futni. Aztán amíg én "gyüttment" vagyok addig ők kékvérű svábok akik nyíltana tudtomra adták semmi keresnivalóm ott. gyakorlatilag 7 éven át 3x kellett a hátam mögé néznem 100x bevédenem magam és nem őszintének lenni. Minden, amit hittem magamról és a barátaimról, vagy magáról a barátságról megkérdőjeleződött. A család azzal nyugtatott a középiskola majd helyreteszi dolgokat... Aztán a rendszer megváltozott. Egy a kezdetben felvételi alapú iskola is feltöltődött a - helyi - elit csemetéiből. Szóval eddigi származásbeli különbözőségem átkonvertálódott abba hogy én voltam, aki el is akart érni valami. Kilógni a sorból pedig nem előnyös főleg ha az ember 0/24 van összezárva másokkal. Oda kell visszamenni és nincs akitől segítséget kérhetsz és vagy kapsz. Ha pedig te vagy a legkisebb, vagy neked van a legkevesebb nem te fogsz diktálni. Sajna az állj ki magadért és vállald fel magad arra lett jó hogy max hülyének voltam jó. Gyakorlatilag ahogy előzőleg is minden titkomat másoktól kigúnyolva hallottam vissza. Próbáltam éveken át azzal hitegetni magamat hogy ez mindig véletlenül alakult így és nem beskatulyázni senkit és kedvesnek lenni de ez egyszerűen nem működött. Gyakorlatilag 20 éves koromra mindent megkérdőjelezhettem. Ha jót tettem azt is ellenem fordították ha nem foglalkoztam másokkal azt is. Mind a mai napig fogalmam sincsen hogyan kezdjek emberekkel mert mindig kudarc a vége. Sokszor az elején tudom ha így csinálom az a baj ha úgy az a baj. Túl sok, túl kevés, túl őszinte, túl távolságtartó, túl nyitott, és még sorolhatnám a végtelenségig. Egy biztos, spontán ne legyek mert az így sem úgy sem jön be. :-)

Nyilván mást mondanak a szememben és mást mögöttem de ugye ettől szép. Hiába próbálok tanulni az csak arra jó hogy másnap ugyanaz miatt legyek "hülye". A kedvencem a női tanácsok és hogy húú én mindig ilyen pasit szerettem volna... de persze tőlem egyik sem akar semmit. Aztán ha elfogadod a nemet az a baj... Én feladtam. Kb addig "barátság" a barátság amíg átesnek egymáson, tenni a másikért nuku. Ha adsz akkor te vagy a "hülye". Ha nem akkor ugye mit vártál... :-) Egy idő után feladtam hogy elvárjak bármit is. Adni szoktam de ha csak hátralépek mindig elhal... 99%-ban teljes az egyoldalúság.