Áldás ha a hobbi = munka !?

Sok állásinterjún kaptam meg ezt közhelyet fejvadásztól vagy éppenséggel hr-estől. Persze kollegáktól is rengetegszer. A valóság ettől jobban nem is állhatna távol. Azt a részét értem, hogy ha valaki csak a pénzért dolgozik, vagy ha ne adj úristen utálja a munkáját, vagy éppenséggel a munkát, ebből a szemszögből ez egy kecsegtető helyzet (lehet/ne).

DE álljunk csak meg egy szóra tanár úr! Mi van ha valaki tényleg szereti? Ha nem csak bemegy elolvassa, a vicces leveleket, végighallgatja ugyanazt a demotiváló reggeli ömlengést, tapasztalja ugyanazt a lelketlen munkát a kollegák vagy a hr részéről, aminek minden nap ki van szolgáltatva. Ha szembesül azzal, hogy a csini kollegina vagy a haver kapta a zsíros előléptetést? Vajon ki fogja jobban kezelni? Akit egy hajszálnyira sem érdekli, vagy aki szeretne érdemben tenni valamit, amiért elismerést is vár? Vajon ki számít megbízhatóbbnak aki mindig helyesli a vezetés lépéseit vagy aki kritikus ne adj úristen építő kritikával illeti azt és nemet mer mondani az "öngyilkos" lépésekre?

Nos ezért nem vagyok vezető, de még csak kiemelt kollega sem, mert arra nem a tehetség és nem a szakértelem a "belépő", hanem a simulékonyság. Kérdem én, tényleg előny volna az ha valaki szereti a szakmáját, és minden nap úgy megy haza, hogy fogja a fejét mennyi agyfasszal találkozott aznap? És aki sosem lesz "megbízható" a főnökei szemében, mert önállóan képes gondolkodni... Tényleg? Ja nem... :-)