Önkritika

A covid előtt is sok kritika érte a pedagógusokat, de nem igazán értettem miért. Nem mintha nem lehetett volna hibát találni a munkájukban de a megfelelő aspektusba helyezve teljesen "normálisnak" tűnik.

A hétvégén néztem a magyar NB1 fantasztikus kiesési rangadóját a DVSC-Paks mérkőzést és nem értettem mi ez az alibizés illetve nem értettem hogy ilyen kritikus helyzetben hogyan lehet ennyire nem küzdeni. Egyetértettem a "kurva gyenge" rigmusokkal a lelátóról. Majd eszembe jutottak a kollégáim akikkel napi szinten harcot vívok. Az alibizés nagymesterei. A cégnél 2000+ hasonló ember dolgozik akik a munkaidő lejártakor vagy azelőtt lelépnek, nem elérhetőek, nem érnek rá 10 perc túlórára sem. Soha egyszer sem. Semmit sem tesznek meg mert az a feladat következik csak ha utasítást kapnak és szénné vannak eszkalálva. Mindent a jó Pató Pál úr tempóban. Panaszkodnak a bérről meg a leterheltségről és irigykednek a béremre és a tudásomra. Majd amikor viccesen visszakérdezek hol voltál szombat du.? Háát a Balcsin strandoltunk... utána bebaszcsiztunk mekkora volt. No látod mondom én dolgoztam 2 problémán este 10-ig... Most is irigyled? Ja akkor nem... A vicc hogy a főnököm kérésére titkolnom kell hogy idén 5x kaptam jutalmat májusig. Mondván hogy ebben az anyagi helyzetben nem volna tisztességes másokkal szemben... Hát ja nekem kell titkolni mert az a "helyes" amit sokan csinálnak a kivétel pedig a "hülye".

Innen nézve mi a probléma a focistáinkkal? Mi megteszünk 1000%-ot? Nem? Akkor mi a gond? Mi végigtanultuk az egyetemet/fősulit vagy végigbuliztuk? Akkor mi a gond a tanarakkal? Mi sem szakadunk meg a melóban csak alibizünk... Akkor mi a probléma? Miért várunk el mást magunktól mint mástól? Ez volna a természetes? Az igen kétséges szerintem...