Jobb ha hallgatok.

A csend és a megszólalás, a szép szó és a kritika között ingadozom. Pihenni vágyom, elvonulni a világ elől mégis belekiáltani fájdalmas szavaimat.
Zárok, nyitok, zárok, nyitok, áradok… lassan hullámzok.
A csendem lehet tapintat, érlelődés, hiány, félelem, tehetetlenség, gyomrot szorító fájdalom.
Ne hidd, hogy egyszerűbb formálni, mint formálódni.
Inkább csak kényelmesebb.
Mi tölt el nagyobb elégedettséggel, ha magunknak bocsájtunk meg, vagy másoknak? Egyáltalán minden hiba megbocsájtható?
Addig jobb míg hallgatok.