Elvontság

A gondolatot egy hideg őszi reggel indította el, amikor munkába tartva mentem át a viadukton. Máskor a magas hídról mindig a tájat szemlélem és a völgyben legelésző nyájat, de ezen a reggelen olyan sűrű köd szállt le, mely olyannyira leszűkítette a láthatóságot és látótávolságot, hogy csak a mellettem elsuhanó járműveket észleltem. Az útnak se eleje se vége nem volt. Az idő, hogy mikor érkezik meg, irrelevánssá vált, a sebességet ilyen körülmények között aligha tudtam volna megváltoztatni. Nem is lett volna értelme. Tudtam, hogy odaérek. Mivel a sűrű köd mindent kizárt, észrevettem, hogy jelen vagyok. Csak arra figyeltem, ami most van, ami épp engem érint. A tekintetem nem előre, nem is a múltba, hanem a saját jelenem felé vándorolt. Egy csendes szabadság érzése kerített hatalmába: Nem kellett megérkeznem ahhoz, hogy értelmet találjak; (az) úton voltam, ahol otthon érezhettem magad a pillanatban.

Mindenhol, ugyanakkor a Semmiben…

Hány helyen vagyunk egyszerre jelen? A sehol és mindenütt már nem egymás antonimái, hanem egymást kiegészítő fogalmakként jelennek meg. Egy állandóan változó világban, amivé a mi világunk nőtte ki magát a rohanó idő a semmit is tartalommal ruházta fel, holott ez korábban üres helynek tűnt. Az egymást követő gyors változások az emberi kapcsolatainkra is kihatással lettek még kiszámíthatatlanná és törékenyebbé téve azokat.

Szemléletváltásra van szükség. A kérdés már nem az, hogy meddig vagyunk jelen, hanem hogy mennyire. Az új tempó, a rengeteg impulzus és külső inger teljes jelenlétet kíván. Mégpedig azonnal. Nem a múltban és nem a jövőben. A mi lett volna, ha és mi fog következni -kérdések relevanciájukat veszítik és a pillanatnak kell átadni magunkat. Ez nem a régi hedonista Carpe diem szemlélet, hanem egy új fajta, amikor a pillanatot elsősorban nem az élvezetért kell megragadni, hanem mert már nem tér vissza soha többet. Mennyire vagy jelen? Lett a központi kérdés. Mennyire tudod megélni az adott pillanatot?

Ma már mindenhol ott vagyunk (online) ugyanakkor a semmiben. Ez a tér a lehetőségek helye. Egy mágikus dimenzió, ami a minket ért rengeteg impulzus során akkor tud kibontakozni, ha megállunk és figyelünk. És (ezáltal) jelen leszünk.

A bárhol a Seholban azt jelenti, hogy nincsenek fix irányok. Ez egy különös nyitottság állapota, ahol minden lépés felfedezés (ha kíváncsiság kíséri félelem helyett). Mivel nincsenek irányok, nem is lehet eltévedni. Nincsenek rossz döntések vagy helytelen válaszok, csak a döntés maga és az azt kísérő tapasztalás. Itt olyan emberekkel találkozol, akiknek az útjai tervezés nélkül keresztezik egymást, egyszerűen azért, mert az élet így akarja.

Már nem csak a tettek határoznak meg minket, hanem a terek és szerepek, amelyekben mozgunk. A terek, ahol otthon vagyunk és szerepek, amelyeket magunkra öltünk. Az egyén fragmentálódik. Sokszor nincs idő a teljes megismerésre, igy szerepeink alapján definiálnak minket. A fragmentáltság (ha úgy tetszik széttöredezettség) okán az egyén egyre kevésbé létezik önmagában, egyénisége és esszenciája mindinkább a kapcsolódásain keresztül fejeződnek ki és nyernek értelmet. Ennél a pontnál hivatkozhatok a BDSM-re is, ahol a dinamika önmagában sosem létezik, minden viszonyítás és a reakciók függvénye.

A végén marad a felismerés: nem az a fontos, hogy hová tartunk, hanem hogy milyen figyelmesen. Intimitást akarsz? Figyelj oda a kapcsolódásaidban. Ne az elvárásaidat projektáld, hanem légy figyelmes a veled jelen lévő partnerre. Ne azon gondolkozz, hogy mikor találkozol vele legközelebb. Cselekedj úgy és add át magad a pillanatnak annyira, mintha soha többet nem látnátok egymást. Mert minden pillanat egyszeri. Éld át őket maximálisan.

(A bárhol a Semmiben egy olyan köztes hely, ami arra csábít, hogy kíváncsisággal lépj be ebbe a világba és hogy itt minden találkozás valami jelentős dolog kezdete lehet.)