Fekszem a kanapén…
Csak a csendben, most egyedül: én és az elfolytott vihar.
Mondanám, hogy alszok… de…
…egy mosoly felkavart, érzelmileg megfogott.
Nem nagy, nem harsány – pont annyi, mint mikor a hajnal első sugarai megérintenek.
Melegséggel tölt el.
Kellett… akartam a pillanatot…
Ott, valahol ebben a vágyban már el is tört valami.
A Róka nem harapott.
Most sem.
Csak hirtelen kinyílt benne… minden, amit évek óta zárva tartott: a vihart önmagában.
Zúdult…
Nem szándékból, nem hatalomból.
Hanem mert a szívében túl nagy lett a nyomás.
A Nyuszi megijedt...
Talán még nem szaladt el,
talán csak behúzta a fülét a zaj elől.
A Róka nem dühös.
Nem hibáztat… Ő hibázott.
Csak ül most a maradék melegségben, és érti:
a zúdítás nem bűn, de túl korán mutatta meg, hogy a vadászat mögött ott a seb.
A seb mögött ott a vágy –
hogy valaki végre ne féljen tőle.
Nem kell minden szót kimondani.
Néha a hallgatásban is ott van a vallomás.
A vihar most mégis kimondódott.
Talán túl nyersen, talán túl emberien…
A Róka most csendben ül…
…a Nyuszi mosolyát idézi újra és újra…
Talán majd egyszer lesz mosoly.
És ha eljön,
akkor kell újra Rókának lenni…
nézni,
ahogy mosolyog…
Hozzászólások (0)