A naplóm - második jegyzet

A vegyes világok veszélyesek, kettő mérce... a döntés fáj.

Sakk matt és a játéknak vége.

Ember vagyok, hibázok, de nem bántam meg a mattot, amit én kaptam.

...de ki vagyok én?

Sok pofon, túl sok hazugság. Mindig más játszott, én meg csak álltam.

Fájdalom? Volt bőven.

De a fiú, aki valaha vakon hitt, a Rókává vál.

Megtanultam olvasni az embereket, érzékelni a szándékokat, mielőtt bármi történne.

Egy napon eljött az a pillanat, amikor ráébredtem: már nem csak nézek — már én irányítok.

Nem rohanok. Körözök, figyelek, várok.

Az első igazi...? Hm, olyan volt, mint egy rítus.

A csend minden mozdulatomat kísérte, a szívverésem lassan összeolvadt a környezet hangjaival, de még nem volt tökéletes...

Hibát hibára halmoztam... Akkor még nem tűnt fel...

Hiányzott a rutin a kezeimből.

Ennek ellenére jól sikerült... és mentem tovább.

Kellett a vér íze, a préda illata.

A szemében tündöklő vágy az áhított fájdalomért, kötélért, élvezetért.

Vad, de mégis érzéki játék... jutalom, az engedett orgazmus... Büntetés... újra és újra átélt pillanatok.

A kiszolgáltatott test előttem... megrészegített. Megvadított...

Nem tudtam ellenállni. Űzött a vérem.

Folytattam... kiéltem magam sokszor... még, még, még...

Elég...

Megfogadtam, hogy nem beszélek arról, mi volt régen...

Azok a pillanatok mindent megmutattak: a fiú, aki voltam, már eltűnt, a Róka lettem.

Nem dühből, nem bosszúból, hanem tudásból és érettségből.

Ez a visszatekintés jó érzés... látni önmagam.