Emlék egy férfitól - a Róka

A róka már nem szimatol új nyomokat. Nem követi a neszeket, nem kapja fel a fejét a lombok susogására. Nincs benne izgalom, nincs ösztönös lendület. A róka fekszik. A fű hűvös a bundája alatt, a föld illata régi emlékeket sodor.

Ő volt a Róka ami ma már csak a múlt foszlánya.

Ez a róka már nem akar bizonyítani. Nem akar elég lenni senkinek.

Nem akar megfelelni, elérni, megfogni vagy megtartani.

Ez a róka egykor vad volt, kíváncsi és éhes. Most már csak fáradt... Nem fáj semmi… de semmi nem is hajtja.

Lehet, hogy néz még. Néha.

Lehet, hogy egy-egy neszre felnyitja a szemét.

Lehet, hogy hallja a hangodat.

Lehet, hogy érti is.

De már nem mozdul.

Mert ez a róka nem akar tőled semmit.

Nem kér.

Nem könyörög.

Nem harcol.

Nem próbálkozik.

Nem beszél hozzád.

Nem vár több szót, hogy hátha most…

Nem nyit ajtót.

Mert nem zárta be… csak csendben elfordult tőle.

Ha érdekel, ott van.

Ha nem, akkor is.

De ő már nem megy oda senkihez.

Nem azért, mert haragszik. Nem is csalódott. Egyszerűen csak…

Megpihent.

És ha valakinek fontos lenne, az majd lehajol hozzá. Nem rángatja fel. Nem noszogatja. Nem teszi próbára. Csak melléfekszik. Halkan. Úgy, hogy a róka ne riadjon meg.

És akkor talán…

A róka kinyitja a szemét.

És újra látni fog.

De most? Most csak alszik.

És talán végre most igazán… csak mosolyog.

Látja … látja a tükörbe, hogy régen a Róka volt.

,L