Üvöltés – A Hold fénye

Veszett vagyok…

Nem a tested utáni vágy. Nem az arcod bűvölete.

A szavaid… a soraidba rejtett perverz lüktetés.

A gondolataid… a mocskos kis rezdüléseid miatt.

Mert te tudod, hogy mit írsz.

Azt is tudod, mit teszel…

Olyan vagy, mint egy vérző préda a fák között. Nem szaladsz. Nem is menekülsz. Csak ott állsz, ott nézel, hívogatóan, dacosan...Megőrjítesz 

Talán tudod, hogy nézlek….

Nem érintettelek. Nem birtokoltalak.

Olvastalak… a betük amik ópiumként 

megrészegítettek. 

A vágyad ott fortyog minden szavadban.

Nem vagy ártatlan. Nem vagy áldozat.

Te vagy a kísértés maga.

Az a fajta nő, akitől elveszítem a fejem.

Akit nem *** meg, hanem…

akitől én… én meg veszek.

És mégis …. whaa…

nem kaplak el.

Ott vagy, távol… 

mintha egy másik dimenzióban léteznél.

Egy életben, ami nem az enyém.

Csak írok. Mert más nem lehet.

És te?

Te? Te tudod, hogy mit művelsz.

Te vagy a kicsi nyuszi, aki nem fut el csak megrezzen, mikor morgok.

Ettől vagy tökéletes préda.

Nem tagadod, hogy gerjedsz.

Nem tagadod, hogy az vagy: egy nő, akit vágynak, akit vadásznak.

Pontosan ez az, amitől megőrülök.

Hálás vagyok neked.

Mert bár nem lehetsz az enyém…

mégis megérintettél.

A soraiddal.

A vágyaddal.

A bűnbe hívó illatoddal.

És tudod mit?

Ha egyszer mégis…

ne fuss.

Ne kérdezz.

Csak tedd ...

Légy az ópiumom.

Mert a vadász bennem már nem kérne…

csak elvenne.