A holnap

A holnap… mindig ott lappang a horizont mögött.

Mint egy lehelet az erdő fái közt.

Mint a mosolyod. Csendes, sejtelmes, megfoghatatlan… mégis végzetes.

Én vagyok a Róka.

Nem sietek.

Tudom, hogy az igazi vadászat nem a hajszáról szól.

Nem a karmokról. Nem a vér ízéről.

Hanem a figyelemről. A kivárásról.

Arról a pillanatról, amikor te már nem nézel vissza,

mert pontosan tudod, hogy követlek.

A tudat tetszik is neked.

Te nem futsz.

Nem próbálsz menekülni. Nem hisztizel.

Nem játszod a gyenge kislányt.

Te uralkodsz.

Ettől válsz ellenállhatatlanná.

A mozdulataidban ott a parancs de ki sem kell mondanod.

A nyakad illatában ott lüktet a győzelem a te győzelmed,

ami már megtörtént, mielőtt én megfogtalak volna.

Mert bármennyire is én vagyok a Róka…

te vagy a préda, aki nem menekül.

Te vagy az, aki hagyja, hogy közelebb lépjek.

Hogy érezzem az illatod.

Hogy megkívánjalak.

Aztán, amikor már azt hiszem, megfogtalak,

elfordítod a fejed… és csak mosolyogsz.

Te tudod, mit akarsz.

A tekintetemet, amikor már nem tudok másra nézni.

A kezemet, amikor remegve indul el feléd.

A hangomat, amikor már nincs benne erő csak vágy.

Te nem kérsz bocsánatot, amiért csábítasz, és uralkodsz fölöttem.

Nem ítéled el magad, amiért játszol a férfival,

játszol velem,

ahogy a szél játszik az őszi levelekkel.

És én?

Tudom, hogy veszíteni fogok.

És mégis lépek.

Mert ez a veszteség…

Gyönyörű.

Te nemcsak préda vagy.

Te vagy maga a vadászat terepe.

A mozdulat. A fény. A feszülés. A kínzó lassúság.

Az a látvány, amitől a Róka elfelejti, ki is ő valójában.

És csak egyetlen dolgot akar:

Téged.

És ha szerencsém van…

holnap újra követhetlek.

Újra elveszhetek benned.

Mert egy ilyen nő… még nem az enyém.

De te mindig tudod, hogy vágyom rád.

Többet nem engedsz el..

Nem is kell.

Mert te vagy az a Nő.

Hogy ki Ő?

A préda….