A Róka Paradoxona

Az eső vadul zúdul közénk, mégis ott táncol előttem,

mintha a világ kizárólag neki létezne. A blúza teljesen rátapad a bőrére, kiemelve minden apró részletet. A szoknyája minden fordulatnál fellibben, néha épp annyira, hogy csak egy pillanatra megvillanjon alatta a csipkés bugyija. Mozdulatai egyszerre tudatosan csábítóak és ösztönösen természetesek, mintha minden rezdülésével azt üzenné: „Nézz engem. Csak engem.”

Megvadít… ahogy játszik a testével, a mozdulatai szinte hipnotikusak, minden lépésével egyre mélyebbre ránt, mint egy édes örvény, amelyből nem akarok szabadulni. A hosszú haja átázva simul a vállára és a hátára, megrajzolva a nedvességtől csillogó arcát. Az ajkain pimasz, hívogató mosoly játszik, egyszerre vonz és dühít. A szemeiben ott a kihívás, mintha ő lenne az, aki vadászik.

„Te kis dög” – fut át az agyamon, miközben a szemem végigsiklik rajta. Pontosan tudja, mit csinál. Tudja, hogy hozzám tartozik és élvezettel viseli ezt. Ez az ő játéka. Emlékeztet, hogy minden mozdulata az én örömömet szolgálja, de mégis… ahogy figyelem, érzem, hogy ez több, mint játék. Miért húz ennyire magához, amikor tudom, hogy csak használni akarom őt? Hiszen ő? A Prédám!

Felém fordul, szemei hívogatók, szinte könyörögnek, hogy ne csak nézzem, hanem érintsem is. Az ajkai lassan nyílnak, mintha mondani akarna valamit, de a pillantása már mindent elárul:

„Tégy magadévá. Használj, ahogy csak akarsz. Azért vagyok, hogy a te örömöd legyek.” Te kis …

Mozdulatai kecsesek, minden lépése újabb kísértés. Minden gesztusa azt sugallja: „Nézz rám. Ne fordítsd el a tekinteted.” Mégis, ahogy nézem, valami mélyebbet érzek. Igen, ő az én eszközöm, az én birtokom, az én húsom akit a magam örömére használhatok. De abban a pillanatban, amikor rám néz, a kihívó mosoly mögött ott a bizonyosság:

a préda az enyém…

…de a vadász… az övé.