5. rész: A Róka valódi arca

Eljátszottam a türelmet. A csendet. A körözést körülötted.

Figyeltem, ahogy még próbálsz tartani magadból valamit. Egy kis önuralmat. Egy kis büszkeséget.

De vége.

Most megmutatom, mi vagyok valójában.

Nem a róka. Nem a játékos. Nem a ravaszkodó árny.

Hanem a Vadász.

Aki végre elindul, nem titokban, nem csendben,

hanem dübörögve.

Feléd…

Beléd…

Nem figyelek már a neszekre. Nem rejtegetem a szándékom.

Nem kérek engedélyt.

Mert te már megadtad. Csendben, remegve, odaadva.

Aki igazán akarja a prédát, nem sunnyog.

Az jön. Kíméletlenül. Mélyrehatón.

És elveszi, ami neki jár.

És te… te ott vagy.

A kis nyuszi.

Aki már nem fut.

Aki nem tiltakozik,

mert tudja, amit én is.

Ez nem erőszak.

Ez a vágy.

Ez a végzet.

Ez már nem játék.

Nem mosoly.

Ez akarás, belülről.

És te benne vagy. Mélyen.

A gondolataim szétrobbannak. 

Minden mélyen elásott vágy, éhség, vad ösztön.

Akarni téged … ez már nem vágy.

Ez döntés.

Parancs.

A tested reszket.

De nem félelemtől.

Hanem várakozástól.

A szemed már nem kérdez.

Könyörög.

És én? Én végre mozdulok.

Nem simogatva. Nem játszva.

Rád vetem magam.

Letaszítalak. Szétfeszítelek.

Nem kérek. Teszem.

Ez már nem udvarlás.

Ez vér. Vadság. Erő.

Ez az a pillanat, amikor nem marad semmi más,

csak a mozdulatom benned,

és te alatta…

akarva, reszketve az érzésért,

mohon befogadva.

Ismerem a tested. A sóhajaidat. A remegésed ritmusát.

Most beleharapok a nyakadba.

Megjelöllek.

Mert tudom, akarod, hogy ne eresztelek.

Nem csak a tested kell.

A lelked.

Az ösztönöd.

A benned bujkáló kis dög,

aki végre előmászik,

és nem sír…

hanem élvez.

Mert te nem vagy ártatlan.

Soha nem is voltál az.

Csak mostanáig senki nem merte előcsalni belőled azt,

amit én most megteszek.

És én?

Én nem kérlek.

Én kellek neked.

És te adod magad.

Beléd hatolok, mélyen, forrón, könyörtelenül,

és tudom, a tested csak a kapu.

Én a fejedben maradok.

Letelepszem a mocskos gondolataid között.

A tiltott vágyaid mélyére vájom be magam.

És ott maradok. Kapaszkodom.

Mert ott a helyem.

Amíg már nem bírod.

Amíg könyörögsz.

Nem a végéért.

Hanem hogy soha ne legyen vége.

És amikor elélvezel, kis nyuszi…

nem is érted még, mi történt veled.

Mert nem a tested adta meg magát.

Hanem az, ami mélyen mindig is várt rám.

A Préda,

aki végre tudja, mit jelent,

ha egy igazi Vadász megjelenik.

Mert az igazi vadász nem csak elvesz.

Meg is őriz.

Megtartja, amit megszerzett.

És újra meg újra birtokba veszi.

Könyörtelenül. Szenvedélyesen.

Örökre.