Egy pillantás a játék

A lényeg mindig a játék kezdete...

Ó, kisnyuszi.... ne hagyd abba:

A futást.

A lihegést.

A remegő pillantásokat.

Hát menekülj...

A menekülés illúziója az a tiéd. Meghagyom neked.

Tudod, van valami perverz gyönyör ebbe a játékba:

Tudod, hogy elkaplak.

Tudod, hogy nincs esélyed.

Tudod.. Tudod.. Tudod....

Mégis futsz. Mégis kapaszkodsz minden árnyékba. Mintha azok elrejthetnének előlem...

Nem... Nem fognak.

Viszont érzem, ahogy a félelmedbe belecsúszik valami más: a Vágy.

Tudd meg, Préda: a Róka nem pusztán éhes. Nem csak a húsodért űz.

Az ösztön hajtja.

Whah… Megveszek az érzéstől, amikor rájössz, hogy nincs hova menekülni…

abban a pillanatban lettél a zsákmányom.

Lopódzom, játszom veled. Tudom... hagynom kell, hogy fuss.

Akarom, hogy hidd, hogy van választásod.

Mert a játék akkor igazán édes, amikor a préda maga fekszik le a földre, zihálva, izzadtan, szemében a felismeréssel: Nincs tovább...

...nincs kegyelem. A róka fölédhajol, szorít, kiharapja belőled a tiltakozást és nem hagy mást, csak reszketést és odaadást.

Ez nem pusztán vadászat. Ez, ez... művészet.

Egy játék, ahol az élvezet mindig azoké, akik képesek uralni a pillanatot.

A nyuszi zihál, a mellkasa vadul emelkedik, a teste forró, mint a nyári éjszaka. Már nem csak futás ez, hanem menekülés önmagától, az elkerülhetetlentől... mert belül tudja, hogy nem a szabadságot keresi... hanem Őt.

Akarod, hogy elkapjalak.

Akarsz reszketni...

Akarsz elveszni a pillanatban, ahol minden gondolatod szétfoszlik és csak a vágy marad...

… ott kezdődik a valódi játék.