Arcübasev, a modern - nő kell a férfinak.

(Reakció erre: törölt blog)

Erről a blogról ez jutott eszembe: a természetesség.
Karinthy ékesszólóbban írja le ezt a fajta természetességet.

Ne sértődjön meg a blogszerző, de szerintem Sanyit róla mintázták (volna, ha nem 80 évvel utána született volna).

Részlet:
(Minden sora kincs, de főleg a vége.)

SANYI
- Orosz regény -

Sanyi - Viadorodoff Paulovina Ivanovna Tamatovics - anyai néven Petrovics Mária Sanyoff - egy lanyha, napsugaras éjjelen hazajött huszévi távollét után és engesztelő mosollyal megevett két adag hideg disznópacalt.
[...]

Ludocska lesütötte szemeit és elengedte magát, zokogott.
- Na, na, - biztatta bátyja. - Hát mi az? A plébános; mi?
A leány csak zokogott tovább.
- Ugyan, kis mafla. Talán nem esett jól? Mit bőgsz?

Ludocska nem felelt.
- Mit érted te az életet, csacsi. Hát mi baj? Gyerek?
A leány némán bólintott. Sanyi hörgött a nevetéstől és majd megpukkadt.
- Ojjé! Óriási! Ilyen hamar? Hány?
- Három, - suttogta elhalóan a hajadon.
- Fényes! Mutasd.
Ludocska zsebébe nyult és pironkodva szedett elő belőle három kedves kis csecsemőt.
- Baj, baj, - vakarta fejét Sanyi. - Ezekkel persze sok herce-hurca van, meg kellemetlenség. Hanem tudod mit: el fogjuk őket kobozni. Ide nézz.

[Itt egy részlet kimarad, tekintve, hogy a mai modernség nem bír annyit, mint a 100 éve működött Karinthy.]

De a leány csak hüppögött tovább.
- Na, hát még mindig valami baj van? Mi az, ejnye? Ahá, már tudom. Az a baj, hogy félsz, hogy most majd nem kapsz férjet. Pedig hát him, az kell egy nősténynek. Na, de ne mondd, hogy nem vagyok jó fiu. Várj itt egy kicsit, elmegyek Butinoffhoz, idehozom, aztán összeadlak vele. Au revoir.

És szelid, megértő mosollyal elsétált Butinoffhoz. Mély, komor gondolatokba merülve találta: gyötrődve elmélkedett az életnek értelmén, előtte feküdt Nietzsche Zarathustrája.
- Sanyi, - sóhajtott, - mi az élet?
Sanyi kezébe vette Zarathustrát. Belenézett, de hülyének találta. Hegyeset köpött a 125-ik oldalra és gyorsan összecsukta.
- Butinoff, - mondta könnyedén, - képzeld, a nővéremnek öt gyereke született. Tehetséges nő, mi? De én leharaptam a fejüket.
Butinoff hüledezve dadogott.
- Na ne bámulj trottlimódra. Hazajösz velem és nem bánom, neked adom feleségül. Örülsz, disznó, mi? Ilyen egészséges nőstény.
- De... de...
- Mit dedegsz? Hát nem látod? Ez az élet.
- E... ez? - kérdezte kissé paralitikusan Butinoff.
- Persze. Gyerünk.

És magával vitte a csodálkozó fiut. Odaérve, egymás mellé rakta őket, aztán könnyedén legyintett, elment, kissé unatkozva.

Mikor hazaért, tizenkettőt köpött a »Társadalmi törvények« felirásu köpőládába, megigazitotta szájában a gummi-zsinórt, ami a mosolygást csinálta és belevetette magát egy karszékbe. Mosolygott, rendithetetlenül, mint egy isten, mint egy fakutya. A hold besütött az ablakon és szelid ezüsttel öntötte el alakját.