Rideg, jéghideg, nyikorgóan fagyos tél, ami mégis lágyan, puhán, szikrázóan meleg lágysággal tölti meg a szívem.
Mi van puhább, szebb, lágyabb, mint a hóesés? Gyönyörű csipkekönnyű pihék hullnak lágyan, békésen az éjfekete sötétségben. Csikorgó, vad, hideg és mégis mesebeli táj, vastagon hóval borított méteres törzsű égbe nyúló fenyők, mindent, a kerítést, a tetőket, a lábam előtt az úttestet, az egész világot vastag puha és jéghideg lepel takarja. Fagyos a csend, tódul a tüdőmbe a jéghideg, de tiszta erős levegő, a lámpa fényénél megcsillannak a szakadatlanul hulló hókristályok. Megnyugszom, elvarázsol a táj, nem érzem már, hogy fázik a lábam, pedig fázik, de nem érdekel, nem érdekel, hogy mennyi dolgom van, csak érzem a szívemben, hogy most jó itt lenni ebben a hihetetlen lágy nyugalomban, habos mélyfehér tiszta csendben. Sétálok még picit, gyönyörködöm, kiélvezem a táj szépségét és belemerülök a csendbe, ami megtisztít.

Megtisztít, mint Te, amikor megváltasz a világtól és magamtól, ahogy vesszőzés közben megszűnik minden, fáj még a huszadik ütés is, fáj, de már nem érdekel, már lebegek, mint egy hópehely, békés lágy nyugalomban, érzem, hogy ott vagy mellettem, biztonságban vagyok, a fájdalom visz el abba a mély nyugalomba, aminél boldogabb helyet nem tudok ezen a világon. Kegyetlen, rideg ütések érkeznek a bőrömre, belém hasít a tiszta jeges fájdalom és mégis egy meleg, lágy, finom csodavilágba kerülök általad, Te adod nekem ezt a csodát

Szeretem a csodát, szeretem a telet, amely komor, fagyos ridegsége ellenére tiszta hideg erejével megtisztítja az elmém és lágy puhaságával elvarázsolja a szívem, és szeretlek Téged, hogy kegyetlen kínzásaiddal elviszed a testem a lebegésbe és lágy, puha csókjaiddal megnyugtatod a lelkem