Törés

Azt hiszem,sokkal jobban kedveltem Őt,mint ahogy ez egy Dominától elvárható lenne.Lehet,hogy szerelmes is lehettem volna,ha elég időt vagyunk együtt.De ez a veszély nem fenyegetett,mert ha havi két alkalmat sikerült összehoznom vele,akkor már boldog lehettem...Nem voltam az.Mindig volt valami,ami miatt üresség és bánat maradt bennem.Nem vagyok egyedül a problémával,azt hiszem.Subok,akik a vágyaikat a neten keresztül élik meg.Sok a videó,amihez hozzá lehet férni ebben a témakörben.Ezzel nem is lenne gond egészen addig,amíg ez függőséget nem okoz.Ill.már nem lesz szükség hozzá az igazi nőre.
Hittem...bíztam magamban annyira,hogy erősebb leszek holmi netes pornóhercegnőnél.De az idő kezdte beigazolni,hogy ennél sokkal nagyobb a baj és Ő nem igazán akar ezen változtatni.
Megalázó helyzet,nem vitás.Amikor versengenem kell a virtuális világgal.Kérdés,hogy akarom-e?
Ezekről a dolgokról akartam vele beszélni.ÉS a mindennapokról,az antiszociális viselkedéséről.Készültem,tanítónénis ruhában mentem neki ajtót nyitni.
Laza volt,mint mindig.Tiszteletnek egyre kevesebb nyomát láttam rajta,ez elszomorított.
"megbeszéltük,hogy hozol egy füzetet,hol van??"-szegeztem neki a kérdést.
"Ó,a fenébe,elfelejtettem,ne haragudj!"-szabadkozott.
"Komolyan mondom,ezt nem hiszem el!Egyetlen dolgot kérek és arra sem vagy képes,hogy az eszedbe tartsd!"
A szokásos végeláthatatlan magyarázkodásától csak még idegesebb lettem.Mert az tud!
"Vetkőzz!"-semmi kedvem ehhez a sok mellébeszéléshez.Már meg is bántam,hogy ide hívtam.Elrontotta a játékom.
Elővettem egy fecnit,hogy arra írjon.
"No,akkor most ötvenszer leírod,hogy alkalmazkodom.Öt percet kapsz!"
Írt,fintorogva.Én pedig magamban dohogtam.Legszívesebben már ott kidobtam volna.Teljesen használhatatlan!
Amikor letelt az idő,megszámoltam.A vége olvashatatlan volt.Ráadásul nem is tudta befejezni.Úgyhogy a jutalom 15 pálca volt a seggére.
Na,azt a vonyíkolást!Hogy most ezt miért és egyáltalán...
Nem érdekelt.
Visszaültettem a sajgó fenekére.Összekötöztem,kezeit,lábait,szájpecek...és átöltöztem.Van egy klassz piros neccruhám,abban voltam.Zenét kerestem és táncoltam neki.(Nem mintha megérdemelte volna!)
Mit is mondhatnék?Nem igazán esett hanyatt tőlem.Csalódás,csalódás hátán.Hát jó!
Elengedtem és visszaültem a székembe,hogy beszélgessünk kicsit.
Elég jól ment a pszichodráma az egyetemen.Úgyhogy nem különösebben kellett megerőltetnem magam a kívánt hatás eléréséig.Beszéltem-persze beleszólt-lecsendesítettem.Mert ebben a rohadt életben egyszer fogja végighallgatni a neki szánt kritikát,ha tetszik,ha nem!
Nem voltam bunkó,csak tényszerű.Elmondtam,hogy ez egyáltalán nem subhoz méltó viselkedés.Barátok vagyunk,de a játék idején megkövetelem,hogy minden flottul menjen.Utálom az állandó ellenkezését,mert állandóan ütni sem akarom!
Még szóba hoztam a net előtti önkielégítést,hogy miért nem lehet ezt azokra a napokra korlátozni,amikor nem találkozunk?Hiszen így is potenciális problémái vannak.ÉS én segítek neki,ha változtatni akar,de ehhez én kevés vagyok,ha ő nincs benne a dologban.
Némán ült velem szemben.Természetesen szóba hoztam a munkavállalást,hogy csak teng-leng a világban céltalanul.A szavaim megrázóak voltak a számára.Az teljesen nyilvánvaló volt.
"Elmegyek,én ezt nem hallgatom tovább!"-pattant fel a mondatom közepén.
Az előszobában kezdett öltözni.
"Nem engedtelek el és egyébként sem fejeztem be a mondandóm!"-válaszoltam higgadtan-"Gyere vissza,kérlek!"
"NEM!"
"Tessék??"-néztem rá kérdőn.
Ez volt az a pillanat,ami váratlanul ért.
Összeomlott.Sírni kezdett és a lábaimhoz kúszott.
Zokogott.
Még jó,hogy nem látta az arcom!Megdöbbentő volt és összeszorította a gyomrom.Nem tudtam eldönteni,hogy magamat vagy Őt utáljam jobban a kialakult helyzetért?
A könnyei a lábaim áztatták.Hüppögve beszélt,alig értettem a szavait.
Arról,hogy ő nem egy szar ember,csak annyi gondja van,amit nem tud egyedül megoldani.És ne bántsam ezért...
"Én itt vagyok és segítek,ha akarod.De ha nem vagy rajta a változáson,akkor nem fog menni."-simogattam a haját.
Ennek a nagy gyereknek,akit nem tanítottak életre a szülei.
Mit kezdjek vele?Örökké háborúznom kell majd mindenért.Ezt szokta meg.Alkalmazkodásra képtelen.
Mondanom sem kell,hogy teljesen hasznavehetetlen volt ezek után.Az ágyban feküdtünk,mellettem szunyókált.Én pedig néztem hangtalan.
Gyönyörű volt,gondtalan az arca.A tökéletes teste,amit úgy kívántam minden percben...
A végtelen üresség és az érzés,hogy nem kell,mert gyenge jellem.Egyetlen pillanat alatt múlt el minden vágyam,ami hozzá kötött.A csalódás keserűsége és harag,mert hagyta magát megtörni néhány szóval.
Miért???Miért kellett ez neki??Úgy viselkedtem,ahogyan sosem.Megaláztam a végtelenségig,emberi méltóságát elveszítve nyűszített a lábaimnál.
Megvetés...igen,ez a legjobb szó rá.Ennyit a nagy egóról.
Akkor azt gondoltam,nem írok neki egyenlőre,hagyom emészteni a történteket.
Aznap este köszönő levelet kaptam,hogy ez jó lecke volt neki.Nem hittem.A tüske örökre benne maradt,durcás,sértődött gyerek módjára.
Még találkoztunk néhányszor.És persze én is kaptam megalázó helyzetet cserébe,ami végképp pontot tett a sztorink végére.
Aztán törölte magát innen.
...Hm!..Mit is mondhatnék erre?...Én sem vagyok tökéletes,ez egészen biztos.Sok problémától óvtam meg magam,azt hiszem.És küldök neki egy idézetet(merthogy újra itt van,érzem!)

"Ha egyszer visszanézel a parton és rádöbbensz,
hogy már régóta csak a te lábad hagy nyomot a homokban,
akkor visszaszaladsz-e kétségbeesve,hogy megtalálj?"