A tévedés (III. rész)

Austin egy nagy fújtatót illesztett a parázstartó alsó részéhez. Habár már így is éreztem az izzó széndarabok ontotta melegséget, ami még ugyan nem égetett, de tudtam, hogy ez hamarost másként lesz.
Nem kellett sokáig várnom. Igyekeztem feljebb tornászni altestemet a kínpadról, de ez képtelenség volt. Nyüszítő hang szűrődött ki a fogaim közül, ahogy esetlenül erőlködtem.
- Mentsd meg magad ettől a kíntól, és vallj! – mondta Kirsten miközben egészen közel hajolt az arcomhoz.
- Nem tehetem! Az nem az igazság! Nem igaz! Nem vagyok az Ördög szolgája! Kérem, higgyen nekem!
- Még ha hinnék is, gyermekem, bizonyosságot kell szereznem. - Kirsten Austin felé fordult. - De nem hiszek.
A férfi összenyomta a fújtató karjait. A friss levegő új életet lehelt a széndarabokba, melynek hatása azonnali volt – mintha csak forró kályhára ültettek volna. Állakként vonyítottam fel, ahogy a könyörtelen ül izzó tűz heve megcsapta a leplezetlen fenekemet. Patakokban csorgott a verejték rólam, testem úgy feszül meg felfelé, akár egy felajzott íj – minden izmommal próbáltam a magasban tartani magamat.
Austin folyamatosan mozgatta a fújtatót.
"Aaaaa, nooo, aaaaieeeeee!!!" Már képtelen voltam uralkodni magamon.
Aztán egyszer csak megállt a fújtatással.
Lezuhantam a kínpadra, de azonmód kiáltva rántottam feljebb magam. A rács tűzforró volt. Eszeveszetten próbáltam a seggem távol tartani a rácstól. Végül, sikerült találnom egy pontot, ahol még éppen nem értem a felforrósított fémhez. Épphogy csak egy pár milliméter választott el a rácstól. Izmaim pattanásig feszültek, tudtam, hogy nem sokáig bírom így. Egész testemben reszkettem az embertelen pozitúra miatt.
Zokogva próbáltam menteni magamat: - Jaj, Jézusom, a seggem, Istenem, éget, éget!!! Hagyja abba, kérem! Ne csinálja!
- Nem kell, hogy így történjen. Csak mondd ki. Az Igazság szabaddá tesz - mondta kínzóm.
Behunytam a szemem, és hangtalanul tagadtam.
- Austin, adj még neki!
A fújtató ismét lélegzetet vett, és a zsarátnok felizzott. Vég nélkül sírtam és üvöltöttem, ahogy a szén karmazsin nyelve vörösre nyalta a fenekemet. Arcom lucskos volt a könnyektől, a takonytól és a nyáltól. A kín elviselhetetlen volt.
- AAAAAAAAAAA, ÁÁÁÁLLLJ, ÉGEEET, KÉREM, ISTENEM, NEM BÍROM, KEGYELEEEM!
- VALLJ!!! Vallj, és azonnal abbahagyom! – mondta Kirsten szinte esdeklően.
Aztán megtörtént. Képtelen voltam tovább tartani magamat. Ismét „leestem”. Rettenetes vétek volt. Habár a vas nem izzott, gyakorlatilag sütött, olyan forró volt. A hátsómon lévő izzadság sziszegve párolgott el, de ennek hangját elnyomat a torkomból feltörő sikoly. Azonnal felrántottam magamat, de ezzel túlfeszítettem amúgy is pattanásig nyújtott testemet és azonmód visszaeste volna, de Kirsten megragadta a farkamat és annál fogva tartott fenn. Meglepően szoros volt a szorítása. Már előre rettegtem a pillanattól, amikor majd elenged.
- Mondd el az Igazat, és véget vetek a kínzásodnak! Vallj, az Istenért! – az utolsó mondatot már üvöltötte.
- Nem! NEM! – kiabáltam hisztérikusan.
Kirsten eleresztett. De addigra már elegendő erőt szedtem össze, hogy a a seggem eltartsam a rácstól.
- Ó! Szóval ilyen remek formában vagy! – vonta fel Kirsten a szemöldökét. – Austin, két kattanást, ha lennél kedves.
A kerék elmozdult. Katt, katt.
Elmebeteg módjára sikoltottam, a testem megnyúlt, a csontjaimból ropogó hangok törtek elő, és végül hátsó felem ismét megérintette a rácsot. A tűz kíméletlen erővel mart belém ismét. Testem izmai úgy jártak fel s le, mint a laprugó, de már egy millimétert sem tudtam magam feljebb tornászni.
- Vallj, te makacs hülyegyerek, VALLJ!
Képtelem voltam értelmesen megszólalni.
A világ kezdett homályossá válni. A tudatom peremén billegve, még hallottam, hogy valaki egy falapot csúsztat a rács alá, aztán mindent elnyelt a sötétség.