Jaqen történetek 5.

Jaqen történetek 5.

Kintről a folyosóról női nevetést hallottam. Nicholas eközben füttyentett, hogy magára vonja a pribék figyelmét, aki lenn az ablak alatt az imént botozta meg mesterünket. Amikor ez sikerült neki, két ezüstöt hajított le fizetségül.

- Floren tartozása – szólt le a pribéknek, majd bezárta az ablakot.

A nevetés erősödött, a következő pillanatban feltárult az ajtó, és Floren lépett be.

- Hadd maradjak… itt – lihegte elkínzottan.

Hozzá léptem, és a negyedik, üres ágy felé vezettem karját vállamra emelve. Szüksége is volt a támogatásomra. Közben Nicholas a nyitva hagyott ajtóhoz lépve néhány keresetlen szóval ráförmedt a két női ágyasra, akik kigúnyolták és kinevették megbotozott mesterünket, majd becsukta az ajtót.

Floren szuszogva hasalt végig a plusz ágyon, miközben lehúztam róla köntösét.

- Jól ellátták a bajomat – sóhajtotta.

- Kifizettük helyetted, mester – felelte Nicholas.

- Kinek tartozom most? – emelte fel fejét, hogy ránk nézzen.

- Megadod, ha jobban leszel – felelte a hosszú, fekete hajú ágyas.

Charlotte nyitott a szobába. A szőke herélt még mindig óvatosan mozgott a pár nappal ezelőtti botozás miatt, de lélekben már a következő adagjára készült. Még ötvenet kellett kiméretnie formás fenekére két részletben. Okulva a legutóbbi esetből, amikor nehezen tudott nyugton maradni, kötélhurkokat szerelt ágyára, hogy ezekbe akasztva kezét-lábát, nyugton tudjon maradni, egyik selyemövét is feláldozta erre a célra, hogy az a derekán átívelve segítsen a bot alá tartani fenekét. Ránk pillantott, majd a mosdótálhoz lépett, és friss vizet öntött bele, majd ledobva tunikáját, lemosakodott.

Nicholas borogatást készített, és mesterünk hálásan fogadta a gondoskodást.

- Jaqen… - ugye, ki fog váltani a családod?

- Bízom ebben – feleltem. – Immár újra elég gazdagok.

- Hallottátok, miért kaptam botot? – kérdezte.

Mindketten bólintottunk. Charlotte is odafigyelt a mosdótál mellől.

- Fiatal legény voltam, amikor idekerültem, alig húsz éves – kezdte.

Mivel ritkán kaptuk közlékeny hangulatban, kíváncsian hallgattuk történetét, melynek egy részét már megismertük, amikor a deres mellett állva igyekezett ráhangolódni a botozásra.

- A családom adott el… mint téged, Jaqen. Ígéretes jövő előtt álltam, amikor egy napon közölték velem a család döntését. Csak néhány hétről, esetleg hónapról volt szó. Erős, egészséges fiatal legény voltam, azt hittem, könnyedén kibírom. Kastélyunkban az összes fehérnéppel háltam addigra, nagy szoknyabolond lévén. Több uraság jött el megnézni, mivel érdekelte őket a személyemben meghirdetett árucikk. Urunk vett meg végül. Akkor még nem tudtam, miféle szolgálatra szán. Elhozott kastélyába több napos utazás után. Amikor ideértünk, még fáradt voltam napokon át hintóban történő zötykölődés miatt, amikor a pribékek kezére adott. Nemes úrfiként sohasem kaptam botot, de akkor bemutattak a deresnek. Az első botozást sosem felejtem el, bár a többit sem. Néhány nap pihenés után urunk leborotváltatott mindenütt, testem rejtett zugainál is, majd ágyába rendelt. Igencsak tiltakoztam, hiszen nemcsak hogy nem volt tapasztalatom, hogyan lehet örömöt okozni egy férfinak, de undor is munkált bennem, hiszen addig szolgálólányokat hajkurásztam. A rákövetkező egy évben csak ezt tanultam, és hogy jobban menjen a tanulás, havonta megcsapatott. A bot segített, hogy beletörődjem sorsomba, és egyre ügyesebben szoptam urunkat, amiért csengő aranyakat fizetett. Össze akartam gyűjteni, hogy kiváltsam magam, de sohasem sikerült, pedig akkor már nemcsak ő hágott rendszeresen, hanem a kastélyába látogató más uraságoknak is odakínált, akik szintén fizettek szolgálataimért. Sohasem sikerült összegyűjteni, legtöbb arany a pribékekhez vándorolt, akik havi rendszerességgel deresre húztak. Még mindig reménykedtem abban, hogy a családom kivált, és hazamehetek, elfelejthetem életemnek ezt az epizódját.

Nicholas kicserélte a borogatást hasaló mesterünkön, aki hálásan köszönte meg a gondoskodást, majd folytatta. Charlotte ágyáról figyelt bennünket.

- A családom visszanyerte a vagyonát, ám mégis késlekedtek. Urunk egyre kevésbé vette igénybe szolgálataimat, de még gyakran leborotváltatott, hogy ilyen irányultságú férfi vendégei számára kívánatos legyek. Egyre többször hangoztattam, hogy kiváltanak, hazamegyek végre, és nem fog senki meghágni többé, amikor urunk egy nap magához hívatott. Akkor még nem sejtettem, mit akar, azt hittem, szopnom kell. Már térdeltem is eléje, hogy kibontsam nadrágja ölét, amikor megállította mozdulatomat, és közölte döntését. Alig hittem a fülemnek. Kasztráltat, hogy lenyugodjak. Hiába esdekeltem, megígértem mindent, ami csak eszembe jutott, parancsot adott a borbélynak. Nem a mostaninak, az elődjének. Ő kisebb műtéteket végzett az udvarban, eret vágott, gyógyított. A markos szolgák kivonszoltak, és még akkor is könyörögtem, hogy ne tegyék. Erre… az asztalra kötöztek – mutatott a hálóterem közepén álló asztalra, ahol leborotváltak érkezésem után. – Az udvari gyógyító belém diktált valami kábító löttyöt, és végbélnyílásomba is dugott valami labdacsot, ez az utolsó, amire emlékszem. Amikor magamhoz tértem, az ágyamon hevertem meztelenül. Azonnal odakaptam, de csak az üres zacskóm érinthettem, és a rajta metszett rést összeöltő cérnát. Sírtam, mint egy gyerek. Az udvari gyógyító néhány napon át többször eljött, és végbélnyílásomba tolt egy-egy félkemény labdacsot, miközben szemrehányást tett, hogy nem tudom túltenni magam csonkításomon. Ő szedte ki később a varratokat is egy ilyen alkalommal. A labdacsok felhelyezése után mindig elaludtam, és bevallom, rá is szoktam, mert követelni kezdtem a gyógyítótól, hogy még adjon. De néhány nap után már elutasított azzal, hogy nem szokhatok rá, csak a műtét utáni napokban kaphattam. Gazdánk majdnem két héttel később rendelt magához, kíváncsi volt az eredményre, és elégedett volt vele. Aztán meghágott és elkezdhettem új életemet, heréltként. A családom később ki akart váltani, de annyira szégyelltem megcsonkításomat, hogy maradni akartam. Itt legalább mindenki tudta, mi történt velem. Urunk nagy kegyesen megengedte, hogy tovább szolgáljam. Azóta bő két évtized pergett le az idők rokkáján.

Elhallgatott, majd dicsérve Nicholas ápolását, aki ismét kicserélte a borogatást, lassan elszunnyadt.

Ekkor zaj hallatszott a folyosóról, és ismét feltárult az ajtónk. A kastély őrsége rontott be, és nekünk szegezte a kérdést:

- Ki sértette meg urunk női ágyasait? Tulipán és Margaréta panaszkodott, hogy egyikőtök durván beszélt velük. Parancsunk van, hogy a dereshez vigyük, ahol huszonötöt botütést fog kapni.

Nicholas elsápadt, és már készült felemelni kezét, de megelőztem.

- Én voltam.

- Gondolhattuk volna, minden férfi ágyas ilyen indulatokkal bír, de csak míg nem végzik el rajtuk az aprócska műtétet – ragadta meg karom az őrség vezetője, míg a fegyelmezett katonái gúnyosan nevettek, mire ismét elkapott a félelem. Engem ki fog váltani a családom, mielőtt…


A katonák a dereshez vezettek, ahol már várt a pribék. Kelletlenül hasaltam fel, tunikámat felhúzva, ami alatt semmit sem viselhettünk, mi férfi ágyasok. A kastély őrsége elcsattogott, egyedül maradtam a pribékkel.

- Várjon, elfelejtettem pénzt hozni – jutott eszembe. – Hogy fizetem ki a botozást?

- Legutóbb úgyis dupláját fizette – felelte. – De ha gondolja, megelőlegezem a verést.

- Hálás vagyok – feleltem, és megmarkoltam a deres lábait.

A pribék elém tartotta a botot, amit kiválasztott nekem. Bólintottam, hogy jó lesz, és a következő percben elkezdett botozni. A fenekemet gyötrő fájdalmas ütések megnyögdeltettek, szégyenkezve nyögtem, ahogy vert, és hallgattam szemrehányását, hogy magamfajta erős férfi létemre csendesebben kellene bírnom a botozást. Azt is feltételezte, hogy megszokásból nyögdelek, mert úgy érzem, ez a helyes viselkedés a deresen. Bizonygattam, hogy fájnak az ütések, és valóban így is volt. Többen odagyűltek az udvari nép közül, akik tanácsokat adtak a pribéknek, hogy hová üssön és milyen erővel, és volt, aki engem gúnyolt, hogy keservesen jajgatok, miközben botoznak. Valóban így volt, önuralmam véges, fájdalomküszöböm szánalmasan alacsony volt. Hiába dicsért a legutóbbi botozásomkor Nicholas, hogy méltósággal fogadom a botozást, a valóságban távolról sem volt így. A pribék a huszonöt után még öttel megrepetáztatott, amit berzenkedve fogadtam, szóltam is, hogy már megkaptam, ami járt, miközben nagyokat nyögve fogadtam a repetát.

- Ezt az ötöt nem kell kifizetnie, teljesen ingyen kapta – vigasztalt, amikor kioldozta szíjaimat, és nyögve feltápászkodtam.

- Köszönöm, ez jólesett – feleltem, amit ilyenkor mondani szokás, és a bámészkodók szeme láttára, tunikámat igazgatva igyekeztem elérni a kastélyba vezető ajtót, ami az ágyasok folyosójára vezetett.

Fenn a szobánkban Charlotte és Floren aludt, Nicholas pedig áttelepedett ágyam mellé a borogatásaival.

- Miért vállaltad át helyettem? – kérdezte, amikor már másodszorra csavarta ki a puha gyolcsot, hogy megkínzott fenekemre terítse.

- Te mondtad a minap, hogy barátok vagyunk, nem? – kérdeztem félmosollyal, és lehunyt szemmel hagytam, hogy babrálgasson hajamban, ahogy ilyen alkalmakkor szokta.

- Egy barát ki is fizette volna helyetted... de most nekem se maradt pénzem - jegyezte meg pironkodva.

folyt. köv.