Kezdet

Nem akartam tőle semmit sem. Kíváncsi voltam, és ő türelmes, ahogy hónapokig az msn előtt ragadtunk. Aztán, egyszer úgy hozta a sors, hogy találkoztunk. Semmi kedvem nem volt egy következő akaratos, ribancozó férfi szerepében díszelgő úriemberrel elcsevegni, aki öt perc után vagy felpofozni, vagy elverni akart volna, valami úgynevezett alárendelt szerepbe kényszerítve.
-Csak leülünk, és beszélgetünk, nem kell semmit sem csinálnunk, úgy döntesz, bármikor hazamegyek. Ott is maradhatok veled, és akkor sem történik semmi. De ha már találkozunk, kezdjük egy egyszerű játékkal. Keress egy kávézót, írd meg sms-ben mikor leszel ott, ülj háttal a bejáratnak, és várj rám. Ha megjöttem, állj fel. Ja, és ha teheted, gyere szoknyában. -Írta az utolsó estén.
-Mi van ha nem is tetszel nekem?
-Akkor elmegyek, ennyi. Csak azt teszem, amit te is akarsz.

Egy idegen városban voltam, megszédülve a melegtől, az izgága sosem látott embertömegtől, a sok színtől, a hirtelen jött sosem-volt szabadságomtól.
Narancs, ez lett a kávézó, közel a hotelhez, ahol laktam, és a megbeszélt időpontban, ott üldögéltem az ablak mellett, háttal az ajtónak, és vártam rá. Biztos szántszándékkal késett, és én szokásosan belemerülve a gondolataimban, körülöttem a megszűnt külvilág, egyszer csak azt vettem észre, hogy valaki megérinti a nyakamat.
-Figyeltél kívülről, igaz?
-Igen-és leült velem szembe. El lehetett veszni a szemeiben.
Később, így visszaemlékezve, azt hiszem ez volt a döntő pillanat.
Egy ideig egy sosem érzett izgalommal figyeltük egymást, majd intett, hogy menjünk a kávézó galéria részébe, ahol viszonylag kevesen voltak. Szembeült velem, és csak farkasszemet néztünk. Én vigyorogtam, és ő halkan, finoman, szinte suttogva beszélt hozzám. Megfogta egy pillanatra a kezem, és megint egy áram csapott meg. Nagyokat nyelve lepleztem zavarom.
-Lefogadom, hogy egy óra múlva benned leszek-közölte azzal a hideg, hűvös felemás nézésével, amitől csak még izgatottab lettem.
-Neem, mit képzelsz.-Ellenkeztem, és akkor még nem tudtam, az ellenkezésem csak növeli az érdeklődését.
-Majd meglátjuk.-mosolygott, és átült mellém.
Nem tudom, hogy, nem tudom miért, én csak remegtem, és nem értettem őt, a belőle sugárzó derűs erőt. Azt hiszem, elvesztem, mint tűben a szénakazal. Előbb megcsókolt, a blúzom alá nyúlt, összeszorította a mellbimbóimat, és még csak fel sem szisszentem.
-Egy szabadba kerül, beszélgethetünk itt, elmehetünk sétálni, vagy amit szeretnél, és egy szavadba kerül, és most két napig a tulajdonom lehetsz, de te döntesz. -A hangjában nem volt semmi követelés, semmi sietség, olyan volt, mint akinek mindegy, mi is a én válaszom.
Megcsókolt, nézte a kezeimet, forgatta a gyűrűmet, amit sosem vettem le, és én hagytam.-Úgyis döntöttél már.
-Azt hiszem igen, akarom-nyögtem ki egyszer végre, és valahol legbelül féltem, és eszeveszettem vágytam rá.
-Rendben-mosolygott, és elővett egy papírt.
-Írjad, amit diktálok. Én .... (név) szolgálni fogom ..-t (név), dátum-hanyadikáig.
Nem emlékszem pontosan, mi állt a levélben, nekem adta, és a kezeimet simogatva, lehúzta a pecsétgyűrűt a kezemről, és elküldött a női wc-be, hogy levegyem a bugyimat, és adjam oda neki.
Valami játszi pánik fogott el:
-Ugye tudod mennyire fontos nekem ez a gyűrű.
-Igen persze, ne aggódj-felelte,
Hátramarkolt a hajamba, ívbe feszítette a nyakamat, és én ellenállás nélkül hódoltam be neki, ahogy lassan végigszántotta az ujjait rajtam, le egészen a szoknyámig, le a lábam közé, és lassú mozdulattal nyitotta ki a számat a kezével, és nyomta le ujjával a nyelvemet, mikor senki sem látta. Ezt később is nagyon szerette.
Egy pillanatban, mikor senki nem ült a galérián, a pincérek lent serénykedtek, a kezeivel a lábam között matatni kezdett. Lassú, hosszú percek teltek el, ahogy tartotta a nyakamat, mire leesett, hogy hova tűnt a gyűrűm.
-Hogy azt az átkozott..-gondoltam, mert ahogy tartotta a tarkómat, belemarkolt hátul a hajamba, a szavam is elállt.
Egy ideig semmis témákról beszélgettünk, majd mikor megunta, a fülembe súgta:
-Menj oda a pincérnőhöz, és kérd el a számlát, de vigyázz ki ne ejtsd a gyűrűdet.
-Most ezt nem gondolod ugye komolyan?-kérdeztem vissza, és ő csak bólintott, de igen, és siethetnél, mert nem akar itt várni örökké.
-De én ezt nem tudom megtenni-ágáltam az egyre dobogó szívemmel, és nem tudtam, mi lesz, ha nedvesedek, mi lesz, ha kicsúszik, ott le a lépcsőn mindenki szeme előtt, és ennél kellemetlenebb helyzetet el sem tudtam volna képzelni. Akkor még nem tudtam, hogy ez lehetetlen, csak szorítottam a gyűrűt, és végül nagy nehezen elindultam. Nagyon lassan tettem meg a lépcsőn azt a pár fokot, ő követett, és nem tudom mit gondolhatott magában, milyen látvány lehetett egy fiatal lány óvatos kacsázása a lépcsőn lefelé.
-Az autóm a parkon túl van-mondta- gyere, induljunk.
-És a gyűrű?-kérdeztem kétségbeesve.
-Vigyázz rá-ugyanaz a mosoly megint, mire én legszívesebben behúztam volna neki, és már szinte kényszeresen szorítottam a gyűrűmet, abban a sötét parkban, ahol csak a következő lépésre tudtam figyelni. Egy idő után nem éreztem semmit, nem tudtam bent van-nincs?
Rab voltam, beragadtam a hálóiba, mint egy ártatlan legyecske, ak még csak vergődni sem akart.
Nem tudom mennyit sétálhattunk ott, abban a pánikomban, hogy elveszítem azt a hőn szeretett gyűrűt, de egyszercsak megkegyelmezett, beültünk a kocsiba, és a hotel felé vettük az irányt.
-Kiveheted a gyűrűt-Utasított, és a szemeivel végigszántotta a remegő testemet. -Egyébként lehetetlen, hogy kiessen-tette hozzá. Az egyetlen férfi volt az életemben, akivel szívesen néztem farkasszemet.
-Vetkőzz le, kösd be a szemed, és térdelj le, és várj, amíg felhozom a bőröndömet, utasított, és mikor az ajtó bezárult utána, akkor esett le először igazán, mennyire komoly a dolog.