Airbus - a kezdetek 7/4

Magamhoz öleltem a macska szájából éppen kiszabadult, rettegő madárkát és megnyugtatóan simogatni, csókolgatni kezdtem.
Lassan múlni kezdett a remegés és a Kedves feloldódott a megnyugtató érintésektől. Ha már úgyis ott volt, ügyködni kezdtem a nyakán – nem is teljesen eredménytelenül. Vanda hamarosan mély sóhajokkal adta tudomásomra, hogy tetszik, amit művelek a nyakán. Úgy éreztem, ideje egy kis feszültséget csempészni a forgatókönyvbe. A lelkes érdeklődő még mindig az ablak előtt tobzódott. Lefejtettem magamról Kedvesem csápjait és egy lépést tettem a villanykapcsoló irányába. Az áldozat először nem értette, mire is készülök, de
aztán …
- Ezt nem teheti!
- Csatt – ez egy pofon volt, amit akkurátusan helyeztem el a bal arcfelén, majd, hogy ne legyen aszimmetrikus a látvány, a párja a jobb félen landolt. – Khm … valahogy nem értettem …
- Ezt nem teheti, URAM!
- Na, az illemtan leckével meglennénk, most lássuk, ugyan miért is ne tehetném?!
- Nem akarom, hogy az az ember meglásson! URAM!!! – tette hozzá megpillantva mozduló kezemet.
- Ezt én döntöm el! Te csak elszenveded – vagy ha nem akarod, máris kimondhatod a safe word-öt!
- Kérem, Uram!
- Khm … ezt már jobban szeretem hallani. Tudod mit? Rendben van, nem gyújtom fel a villanyt … - a megkönnyebbülésére szinte rá lehetett volna könyökölni – ha bevállalsz még valamit, teljesen önként.
Mintha kicsit hígult volna a megkönnyebbülés. Rövid habozás, aztán – reménykedve – rákérdezett.
- Mire gondol, Uram?
- Nos, ha önként bevállalsz három „kegyetlent”, – ez a csapás erősségére vonatkozott – akkor megfontolom, hogy ne hívjam be a barátunkat.
- Behíííííívni?! De Uram …!
- Te döntesz, de azonnal kell válaszolnod, mert még elmegy az érdeklődőnk!
- Csak már menne! – morogta a foga között, de vesztére én is meghallottam.
- Öt! – A pimaszságért! – mondtam és léptem még egyet a kapcsoló irányába.
- Vállalom Uram! – a kétségbeesése valósággal megható volt.
- Rendben, tehát térfelenként öt, az összesen tíz. – Ez is a kedvenc kis aljasságaim egyike volt. Vanda mindig elfeledkezett arról, hogy csak páros számú csapást kaphat, egyébként aszimmetrikus lehetne a hátsó két oldala.
- Igen, Uram! – megadóan hajtotta le a fejét.
Újra felkötöttem a karját és a szemére is feltettem a takarót.
Kinéztem, a lelkes érdeklődőnk már távozott. – Itt az ideje egy kis ármánykodásnak. Jó zajosan a kapcsolóhoz léptem és olyan hangosan kapcsoltam fel a villanyt, ahogy egyáltalán tőlem tellett. A hatás frenetikus volt. Kedvesem kétségbeesetten igyekezett reflexszerűen eltakarni magát – persze hiába, a kötelek nem engedték. Amilyen csendesen csak tudtam, lekapcsoltam a világítást, közben a biztonság kedvéért csaptam is némi zajt, aztán döngő léptekkel visszamasíroztam. A Drága még mindig a kötelek ráncigálásával volt elfoglalva.
- Nem is tudom, ez a pasi annyira érdeklődik, lehet, hogy mégis be kéne hívni?!
- Könyörgök, Uram! Hiszen megígérte!
- Jól van, egye fene! De fordulj egy kicsit balra, hogy jobban meg tudjon nézni!
Ha a kötelek nem tartják, biztosan elsüllyedt volna, de engedelmesen balra fordult, szembe az ablakkal, az arca kezdett padlizsánszínben játszani.
- Jól van! És most megkapod, amit kiérdemeltél!
Az ütések fájdalma hamarosan elterelte a figyelmét a megaláztatásról, nem maradt semmi más, csak a tüzes, kínzó fájdalom. A büntetés rám is megtette a maga áldásos hatását. Gondosan kiosztottam a maradékot is, aztán a combhajlatánál felemelve széttártam a combját és mélyen belé hatoltam. Vanda a csuklóit fogva tartó köteleken lógott, valamint azon a bizonyos szerszámon, amit ő maga varázsolt meredező gerendává.
Alig néhány másodpercnek kellett eltelnie és éreztem, itt a vég. Ahogy megérezte a belőlem kirobbanó feszültséget, belül még lágyabbá, forróbbá vált és hátra vetett fejjel átadta magát a gyönyörnek.
Később elmesélte nekem, hogy soha életében nem élt még át olyan izgalmat, mint akkor, amikor „közönség előtt” használtam és korbácsoltam meg.

Máig így tudja.