A vidám élet Félix vidéki házában érdekesen folytatódik. Újabb támadás… (4)

Pálffy egyik kezében még fogta a srác pórázát, miközben Zé-t arra kérte, hogy a másik rabra is tegyen nyakörvet pórázzal s annak végét is a másik kezébe adták. Most ott állt Pálffy középen tőle jobbra és balra a pórázaik végén a két rab. Ekkor magához intette a rabokat, akik félénken léptek közelebb hozzá. Kezéből a pórázok végeit mindig a másik rab bal csuklójára húzta fel s közben utasította őket, hogy a felhúzott póráz végét markolják meg szorosan. A rabok megtették, de eléggé csodálkozó tekintettel. Nem értették az utasítást.
Hamarosan azonban megértették, mert Pálffy is a magáét adta az egyik rabnak, míg Zé hozott egy másik hasonló korbácsot és a másik rab jobb kezébe adta. Ekkor egyszerre lépett hátra Pálffy és Zé is, miközben felharsant Pálffy hangja:
- Üssétek egymást felváltva, ötvenig hangosan számoltok közben!
- Igen, Uram! – hangzott a két rabtól szinte egyszerre, s szintén egyszerre volt a korbácsok csapásának hangja is hallható.
- Állj, várjatok! Mondtam, hogy sorjában, nem egyszerre! Te kezd! – mutatott Pálffy a közelebb lévő rabra.
Az lendített és rávágott a másikra, de eléggé erőtlenül. Most az is ütött, szintén nem túl erőset. Így ment egy darabig, míg nem Pálffy kapott Zé-től egy korbácsot és óvatosan, hogy a rabok ne lássák meg, alaposan rávágott a közelebb lévő rab fenekére. Az felkiáltott:
- Nem ér, csal! Kétszer is ütött egymás után. – kiáltotta, de a másik természetesen hüledezett, hogy nem, ő csak egyszer ütött, mint eddig mindig.
- Ne vitatkozzatok, üssétek egymást! – szólította fel Pálffy a rabokat a cselekvésre.
Így, aki kétszer kapott törleszteni akart és erősebbet ütött a másikra, az felszisszent. Most már ő is erősebbet ütött vissza, majd e játék rendje szerint egyre erősödtek az ütések, egyre több lett a düh a verekedőkben és nem gondolva a következményekre egyre erősebbek és fájdalmasabbak lettek az ütések is. A végén már szinte eszüket vesztve csépelték egymást s ugyan számoltak, de nem figyeltek a számokra, mert bőven túllépték az ötvenet, mire Pálffy és Zé szét tudta őket választani és a korbácsaikat kivették a kezükből. A két rab zilálva állt egymással szemközt, dühösen nézték a másikat s azt lesték, mikor vethetik újra magukat az ellenfélre, mert már azok voltak egymásnak.
Félix azonban arra utasította Pálffyt és Zé-t, hogy vezessék a két megkorbácsolt rabot a kerti pavilonhoz és kötözzék ki egyenként őket egy-egy oszlophoz. Mikor teljesítve a parancsot visszatértek, akkor a két másikra mutatott, akik még egy-egy fához voltak kikötve és ott remegtek látva az eddigieket, a másikakon végrehajtottakat:
- Most velük foglalkozzatok!
- Mi, vagy Ők? – kérdezte meg Li, Pálffy és Zé, szinte egyszerre és mutattak a többiekre, Gáborra, Zsomborra, Csojszira, Hanzira, Bálintra és Marcellra.
- Aki akarja, az kezdi s egy másik, vagy több, majd segít Neki és/vagy folytatja a maradékkal. – hangzott Félixtől.
Így is lett. Kiválasztásra került a közelebbi fától eloldozott rab, akinek csuklóira és bokáira felkerültek a bőrbilincsek, azokhoz rövidebb-hosszabb köteleket kötött Hanzi, majd a kötelek végeit a négy srác kezébe adta és kérte Őket, hogy erősen húzzák szét a rab kezeit-lábait. A földről felvette az egyik elejtett korbácsot, amit Csojszi kezébe adott s maga hátrébb lépett.
Csojszi kicsit értetlenül állt, majd végre meglendítette a korbácsot és lecsapott a rabra. Erős lehetett az ütés, mert az próbált elugrani és közben hangosan káromkodott. Erre Hanzi hozott egy golyós pecket, megvárta Csojszi ütését, majd intett és közelebb lépve a rab szájába tuszkolta a golyós pecket, de nem sikerült, mert az nagyon szorította össze a száját. Ekkor odanyúlt s erősen megszorongatta a tökeit. Még nagyobb lett az ordítás, de ez száj-tátással járt, így már becsúszott a golyó és meg tudta hátul kötni szorosra Hanzi. A srác már csak hörögni tudott és vérben forogtak a szemei közben. Csojszi pedig ütött, mint a cséphadaró. Úgy tizenöt után Hanzi leállította Csojszit és kérte a csuklóktól menő köteleket adják a kezébe, amit gyorsan a rab háta mögött összecsomózott. Megkérte Csojszit, hogy lépjen a rab mögé, fogja meg hátulról a felkarjait s szorítsa magához. Most a rab elé lépett egy lovaglóostorral és ütemesen végig csíkozta a mellét, hasát, de a combjait is pontosan célzott ütéseivel. Csojszi is alig tudta tartani a rabot, a lábait tartó köteleket is erősen kellett fogni, mert vonaglott az egész teste. Az utolsó ütés után Hanzi hátralépett és a már régebben odakészített vödör vízzel nyakon öntötte a rabot, de Csojszit elfelejtette figyelmeztetni, így az is kapott a hideg vízből, amin a többiek jól szórakoztak.
Ekkor hangos sóhaj hallatszott a közeli fa felöl. Az utolsó, negyedik rab sóhajtott ekkorát és ilyen hangosan, mert tudta, most ő következik. Így is lett, jól sejtette, de előbb még a harmadik rabot is kikötözték a másik kettő mellé a kerti pavilon egyik, még üres oszlopához.
Abban azonban nem jól spekulált, mert őt nem verni kezdték, mind a többit, hanem Marcell tanácsára - a már úgy is a fához hátra kötözött kezei mellett - a lábait is alaposan széthúzták és a fa másik oldalán kötözték össze a kötélvégeket. Ő nem a végén, hanem már az elején kapott, bevezetésül, egy vödör vizet, hogy vizes legyen tetőtől-talpig. Majd a lábaihoz rőzsét és szalmát hordtak, és Marcell alágyújtott. A srác visított, pedig még nem is érte a láng. Kapott pecket, de nem golyósat, hanem olyan szájszéthúzóst, így ordítani már nem tudott ő sem.
Marcell ügyesen irányította a tüzet, hogy az lángoljon, füstöljön, de ne érje el a rab bőrét sehol sem, viszont érezze a hőt. Mikor látszott, hogy a rab mindjárt elájul, akkor újabb vödör vizet kapott, ami lehűtötte őt is, a testét is, meg eloltotta a tüzet. Marcell ekkor eloldozta a hátrakötözött kezeit, majd nehezen, de térdre kényszerítette és újra hátra húzva megkötötte a köteleket a fa törzse mögött. Intett Bálintnak, aki odalépett a rab elé és már nyomta is belé a farkát, kényszerítve hamarosan mélytorkozni. Ekkor már a rab öklendezett s ezért rángatta magát. Marcell várt, tétován Gáborra és Zsomborra nézett. Igaz, azok el is indultak, de nem a kikötözött rab felé, hanem vissza a kerten át a házba. Csojszi és Hanzi értetlenül nézett utánuk, de Félix előrébb lépett s mozdult volna, mikor megszólalt a mobilja. Kicsit durcásan nézett, majd kisvártatva mégis felvette és belehallózott. A hívó fél beszélt hosszan, míg ezt hallgatta Félix arca komorra váltott. Végül megszólalt:
- Igen, így van, jól következtetett. Éppen most tart a kertben a tárgyalás és azonnal az ítélet végrehajtására is sort kerítettünk. Három már túl van rajta, most éppen a negyedik szenved. – hallatszott Félixtől. Hallgatott, s jó idő múlva szólalt meg újra:
- Igen az éjjel hurcolták el Marcellt a kúttól és jöttek ide Vele, de nem jártak sikerrel, nem sikerült meglepetést okozniuk. Inkább mondhatom, mi leptük meg őket, alaposan. Az éjjelt jó helyen töltötték, szorosan, mondom szorosan, majd kaptak tisztességes reggelit, s időt a tárgyalásra való felkészülésre. Szóval már hiányolják őket. Nahát. Igen, itt nálam átvehetőek, úgy, mint a múltkor. Köszönöm a hívását és tájékoztatását.
Kicsit még elgondolkozva állt, míg eltette a zsebébe a mobilját és csak akkor észlelte, hogy közben Gábor és Zsombor is visszajött közéjük. Mindenki állt és várt. Végre Félix elmosolyodott és megszólalt:
- Ugyanaz a rendőrtiszt volt, mint a múltkor. Mikor kapta a bejelentést, már gondolt reánk s nem tévedett, de nem sietett, hanem előbb a kúthoz küldte a nyomozóit, majd most telefonált. Kb. fél óra múlva itt lesznek értük. – fejezte be és bökött a rabok felé.
- Így akinek még tartozása van, most rója le, mert elviszik a „kedvenceinket”.
Végre Zsombor lépett, mert vette a lovaglóostort és először a negyedikre vágott párat, majd visszalépve módszeresen a többit is „megugratta”, bár azok is meg voltak kötve a pavilon oszlopához. Az utolsó ütés után megszólalt:
- Az adósság leróva részemről. S Te? – fordult Gábor felé. Az nemet intett.
- Nem voltam ott, így nincs adósságom velük szemben. Hiába nem piszkítom be a kezemet „velük”. Akiktől kellett, azoktól kaptak, még ha nem is eleget. – szólt.
De a negyedik elé odaállt, de olyan hangosan beszélt, hogy a másik három is hallotta:
- Ha nem tanultok a múltkoriból, a mostaniból és még egyszer bármelyik barátomra is kezet emeltek, Isten uccse azt eltöröm! Megértve? – kérdezte merőn, rájuk nézve.
A két tettes hallgatott, a másik kettő lesütött szemmel állt és feszengett.
(vége)