A puding póbája

Furcsa, de egy cseppnyi izgalom sincs bennem. Inkább csak izgatott várakozás, egyszerre sürgetném és hátráltatnám az idő múlását, míg nem azon kapom magam, rohannom kell, késni fogok! Közben lesegetem a mobilom, hátha kerestél, de üres a kijelzőm. Közeledve megpillantalak, szerencsémre nem nehéz kiszúrni Téged, ahogyan üldögélsz a megbeszélt helyen. Egy pillanatra megtorpanok, keresem a görcsöt , a félelem-szerűséget magamban, de nincs. Belül minden hallgat, csak a kiváncsiság szaporázza a lépteim. Rápillantok az órámra...éppen 10 óra! Huhh, nem késtem. Ha sokat nem is, de azt tudom rólad, az idő fontos számodra, a tartalommal megtöltött idő. Odalépek, nincs visszaút, felállsz, köszöntesz, puszi jobbról-balról. Nem tudom, te mire gondoltál az első percben, de bennem rögtön végig szaladt: Hű, de magas vagy...és igen, hurrá, ingben jöttél! Az óriási kezedhez tartozó csuklódon csodaszép és különleges karóra, muszáj többször rápillantanom. Esszük a reggelit, beszélgetünk, semmi zavar, tétovaság vagy kínos percek nélkül. Gördülékeny kommunikáció, igen ez a legjobb kifejezés rá. Pontosan azt érzem, mint amikor még csak online cseréltük az eszméinket, de most láthatom közben a tekinteted, ami annyira tiszta és bizalomkeltő. Annyira jól érzem magam veled, hogy elfelejtek izgulni. Buddha nyugalma árad belőled és én cseppet sem idegeskedem, pedig tudom és érzem, hamarosan négyszemközt leszünk, négy fal között. Következhet a puding próbája.

Közeledve hozzám megintcsak keresgélem a rám annyira jellemző félszt, de nincs. Elgondolkodom, ez tényleg én vagyok, ez a nemizgulós? Hiszen hamarosan ajtón belül leszünk, és én csak a térded magasságából szemlélhetem a világot, te megszűnsz N-nek lenni és a megszólításod csak "Uram" lehet. Hipp-hopp becsukódik az ajtó mögöttünk. Te megállsz és vársz, én pedig ledobom a papucsom és közben bevillan, mi a dolgom. Letérdelni eléd és levenni a cipőd, hisz így beszéltük meg. Végigfut a gerincemen valami fura bizsergés, és a gyomrom mintha ugrándozni kezdene...most bizony térdelnem kell...igen, előtted, akit alig ismerek. Húzni kezdem az időt...leveszem a karórám...leveszem a karkötőm...már nincs mit levennem magamról, a ruhámat azért még egy darabig magamon tartanám. Hát nincs tovább...amilyen bolond vagyok kerekperec meg is mondom neked, hogy húzom az időt kicsit. Aztán visszalépek hozzád, rádnézek, és térden találom magam, amint a cipődet húzom le a lábadról. Tudatosul bennem: elkezdtük enni a pudingot!

Kezedet érzem, ahogy végigsimítasz a hajamon, miközben ellépsz mellettem és belépsz a szobába. Magad után hívsz...én pedig mint egy elsőbálozó kislány megkérdezem, felállhatok?

Folyt.köv.