Különleges hosszú hétvége egy várban (5)

Mivel a rend őrei is elhelyezkedtek – hívatlanul - az asztalunknál, nem mutatták, hogy távoznának, így - Jó étvágyat! – kívántam s enni kezdtünk volna, de az egyik felállt és megálljt kiáltott. Mindenki rá nézett, ő meg ránk. Mivel semmi sem történt, csak a csend lett már zavaróbb, így végre megszólalt:
- Tegnap sem kellett kezet mosni az étkezés előtt? – kérdezte meg a rend őre huncutul.
- De, igen. – válaszoltuk s vártuk a folytatást, ami nem késett:
- Akkor most is úgy tegyünk mindent, mint tegnap! – szólított fel minket a cselekvésre.
Kicsit értetlenül néztünk egymásra, majd a rend két őrére, de azok nem zavartatták továbbra sem magukat, ültek s vártak. Mi meg nem tudtuk mire várnak, mit kellene tennünk. Végre az egyik Subunk oldotta meg a helyzetet és a feszültséget. Odaállt a két rendőr közé, letolta a nadrágját és ezt mondta: - Itt van Uraim a törülköző. Tessék, csak tessék! Megoldódott a helyzet, felszabadultunk, indulhatott az evés, ivás.
Végre mindenki jól lakott és az egyik rendőr mutatta a zsíros kezét, mire a mellette ülő Subunk újra felállt és így volt hova törülnie. De nem csak Ő, hanem a társa is megtette, gyorsan. A Subunk éppen távozni akart az asztaltól, hogy megmosakodjon, mikor utána nyúltak, megállították, pontosabban visszatartották és ezt mondták:
- Ne olyan sietősen! Még meleg van, meg lehet tenni itt is, az udvaron.
- Mit, hogyan? – hangzott több felől is az értetlenkedésünk.
- Mit nem értetek? – nézett körül már most az egyik rend őre. – Nem kell elmennie, mert itt lesz megmosdatva. – mondta természetes hanghordozással.
- Itt? Hol? – jöttek a kérdések.
- Hozzátok ki a konyhából a sarokban álló dézsát! Vagytok rá elegen, majd töltsétek fel vízzel, s abban! – hangzott az utasítása.
Nem volt mit tenni, tettük, amit mondott. Persze azért nem hideg, de meleg vizet hoztunk és azzal töltöttük fel a dézsát, hogy meg ne fázzon a társunk. Az pedig csak állt a két rendőre között, kicsit értetlenül, mint aki még nem fogta fel, mi is fog következni. Nem tévedett, mert mint ahogyan ő, úgy mi sem fogtuk fel, vagyis nem tudtuk elképzelni, ami következett.
Mikor már teli volt a dézsa, akkor a rend őrei megragadták a társunkat és egy pillanat alatt beemelték a dézsába. Majd párszor a fejét is lenyomták a víz alá, mert a hajába is törülték a mancsaikat. Mikor társunk már újra kapott rendesen levegőt, kiemelték és a dézsa mellé letették, majd a fenekére sóztak a közben oldalukról előkapott gumibottal és így bíztatták:
- Szaladj, rohanj komám, ne állj meg, mert akkor hirig lesz!
- Igenis, Uraim! – volt társunk válasza és már iramodott volna is a lépcső felé, de utána kiáltottak.
- Nem arra, hé! Kifelé a várból! Te pedig lódulj, nyisd ki a kaput! – mordultak egy másik társunkra. Az nem mozdult erre a parancsra, de én igen:
- Mit képzeltek? Kik vagytok Ti? Majd megmutatom, hogy ki az úr a várban még ma este. – kiáltottam feléjük és rájuk mutatva ennyit tettem hozzá: - „rendben van, mert ma este nem fogunk (aludni).” – mondtátok tegnap lent a piactéren. - Így legyen!
Társaim azonnal megértették és örömmel fogadták döntésemet. Nem is kellett külön utasításom, már körbe is fogták a két rendőrt, pillanatok alatt kihámozták őket a gúnyájukból és oda állították elénk már mezítelenül, de csuklójuknál, hátul összekötözve kezeiket. Addig a szadista mesterünk és az egyik switch beöltözött a gazdátlan rendőri ruhákba és már meg is érkezett nagy dirrel-dúrral a vár kapuja felől:
- Mi történik itt? Mi ez a lárma a várban? – kérdezték hivatalos hangon.
- Bocsánat biztos urak, de fogtunk két szökevényt, akik betörtek hozzánk, a saját területünkre, a mi várunkba.
- Úgy? Akkor a vár ura dönt sorsukról. Ez a törvény. – felelték s társaim éjjenezték ezt.
Odanézve a rabokra meg kellett állapítanom, hogy nem voltak egyáltalában elkámpicsorodva, sőt, mintha már élvezték is volna már, ami vár rájuk. Így megkezdtem kivallatásukat:
- Tudni akarom beállítottságotokat, halljam, soroljátok! – kezdtem.
- Uram én switch vagyok. – kezdte a magasabb és szőrösebb.
- Én pedig Uram, mazo. – vallotta meg a kisebb és csupasz.
- És egyébként? – jött a következő kérdésem hozzájuk:
- Uram, uni vagyok, de inkább aktívkodást szeretem. – nyögte ki a magasabb.
- Uram, én passzív vagyok, szeretem, ha többen teszik, akár egyszerre is. – így a kisebb.
- Te aktív? Ezzel a pöccsel, ami ki sem látszik ott a bokrodból, középen? – szólalt meg a Shubari mesterem. S kitört a nevetés erre.
- Mire lehet aktívan használni még? Csak nem habverőnek? – szólt egy másik nevetve.
Egy ideig tűrte a magasabb a cukkolásokat, az élceket, de végre kifakadt:
- Állítsátok fel és engedjetek, s megmutatom, mit tud a szerszám! – dörögte haragosan.
- Lássuk, lássuk! – hallatszott több felöl is a sürgetés.
- Nem oda Buda! Mindent sorjában! Előbb megkapják, ami jár nekik, s majd csak utána jöhet a szórakozás! – intettem le a zajongókat. – Vigyétek fel őket a körteraszra és lógassátok ki ezeket. Lássuk akkor is „lóg-e” nekik! – adtam ki a parancsot s már ugrottak is végrehajtani.
Nem sok idő múlva mind a két srác már lógott az udvar fölött, de jól megkötve a válluk és karjuk a terasz korlátjához. Kissé rúgkapáltak, mert nem volt biztos érzetük. Én közben a szadista mesteremmel megbeszéltem, hogy mit és hogyan tegyen. Így is lett.
Még mindketten kaptak golyós pecket a szájukba, hogy ne tudjanak üvöltözni s következett az „esti műsor”. Először mögöttük állva ostorozta meg a testüket hosszú szíjakból font korbácsával, majd lovaglópálcával ütögette meg a mellüket, hasukat és a has alatti nemes részeiket. Az egyik switch pedig addig a korláthoz kötözött karjaikat csöpögtette meg gyertyával. Volt így tekergés, lábemelés, test csavarodás stb. de sikertelenül.
Kis szünet következett és hűsölésül megöntözték őket hideg vízzel, majd mikor már lecsöpögtek, leoldozták, talpra állították és visszahozták az udvarra, ahova addig felhozták a pincéből az egyik András-keresztet s odaállították kitámasztva, majd vele szemben pedig egy bakot és fából készült gúlacsúcsot tettek.
Amikor leértek az udvarra a delikvensek s meglátták a felhozottakat, megrémültek. Reszkettek, mind a nyárfalevél.
A magasabbal kezdtük, mert azt az András-kereszthez kötöztettem ki, széttárt karokkal és feszes lábakkal, hassal a kereszt felé. Most mindenki megostorozhatta, megcsikizhette, megkarmolhatta azt, sorban. Volt, aki használta a gyertyákat is, mert magával hozta fentről s szépen lecsöpögtette a hátát és főleg a domborodó fenekét. Majd kis idő múlva élvezettel leverte a szőrszálaihoz ragadt sztearin-darabokat. Most mutattam, hogy fordítsák meg. Míg ezzel foglalkoztak, addig a kisebb következett. Először a lábait a bokáinál köttettem ki a bak lábaihoz terpeszben, majd rádöntve és áthajolva azon a túloldalt, a kezeit is a csuklóinál odakötözték. Most szintén mindenki odamehetett és tehetett vele, amit akart. Volt, aki megujjazta, több ujjal is, volt, aki rácsapott a fenekére, de olyan is, aki a hajába markolt s megszopatta magát.
Ezt követően leoldozták, majd ketten erősen megfogták a karjainál és felemelve ráültették a fa gúla csúcsára, amit beigazítottak az ánuszrózsájába. Ekkor kezdett vinnyogni félelmében. De csak ült ott, igaz a saját súlya húzta lefelé. Végül rájött, ha erősen szorítja a térdeit, akkor nem tud lejjebb csúszni a gúlán, azaz jobban rá a csúcsára. Vergődött egy ideig, majd mikor már látszott nem bírja, akkor elernyedt, rácsúszott, de fiaim már emelték is le arról. Odahasaltatták a nagy tölgyfa asztalra és „kellemesebb” élményként hatoltak bele srácaim. Nyögdécselt is kellően, s ezért volt, aki megint megszopatta magát, hogy a szája is foglalkoztatva legyen.
(folyt. köv.)