Egy házas ember bűnei - III. rész: Fűnyírás

Nagyon szépen köszönöm a visszajelzéseket, amiket a korábbi két történetre kaptam. Érdekes módon, míg az első után nagyjából fele-fele arányban voltak a történetet magát elismerő és hazug házas ember voltomat elítélő levelek, hozzászólások, addig a második mérlege egyértelműen pozitív.
Hála minden olvasómnak :)

Egy házas ember bűnei - III. rész: Fűnyírás

Kiderült, hogy a korábban már megismert Vikinek van egy nyaralója a Dunakanyarban. Elég ritkán használja, amolyan családi örökség, amitől megválni nem szeretne, de gondozni nincs ideje. Egyszer, mikor egy erotikus társkeresőn csevegtünk a bdsm chat szobában, rám írt privátban:
- Nagy a gaz.
- Amennyiben ez baj, szívesen felajánlom szolgálataimat, Úrnőm - vettem fel rögtön a szerepet.
- Helyes. De most kéne lenyírni, mert este vendégeim lesznek.
- Már indulok is, Úrnőm :)
Alig egy óra múlva egy köves, földes hegyi úton kanyarogtam és zötyögtem a megadott koordináták felé. A kocsiban kikapcsoltam a zenét, lehúztam az ablakokat és a motor halk duruzsolása mellett élveztem a beáradó meleget, a természet illatait és a tücskök ciripelését. Sokszor hallottam már ilyet, de mindig meglep, hogy mennyire zajos tud lenni a tücsköktől egy hegyi legelő vagy mező, kaszáló.
Viki nyaralója több hasonlóan elhanyagolt ingatlan között volt a hegyoldalban, és hétköznap lévén a környéken senki nem járt. Semmi emberi tevékenységre utaló jel vagy tíz kilométeres körzetben...
Viki meghallotta az autó érkezését, de nem mozdult a teraszon két fa oszlop közé feszített nyugágyból. Az autója méteres fűben állt a kapu előtt, az udvaron át pedig csak egy szűk ösvény jelezte, milyen útvonalon közelítette meg a házat. Követtem a nyomokat, majd mint aki már jól tudja a dolgát, a teraszhoz érve ledobtam ruháim és meztelenül letérdeltem.
- A fűnyíró a pincében van. Két órát kapsz, hogy úgy nézzen ki a kert, ahogy szeretném - mondta minden érzelem nélkül, rám sem nézve.
- Értettem Úrnőm - feleltem halkan és négykézláb megindultam a pince bejárata felé, ami a terasz alatt volt.
Hűvös, de az elhanyagolt és ritkán látogatott épületek dohos savanyú szagát árasztotta a valójában szerszámok és kerti asztalok, székek tárolására használt, pár négyzetméteres kis helyiség. A fűnyíróra rádobálva minden más. Mikor kiszabadítottam, kiderült, hogy van még benne benzin. Nagyjából annyi, amennyi éppen elég lesz a kert rendbe tételéhez. Kis ráncigálásra el is indult, aztán szinte azonnal leállt. Ezt még kétszer megismételte, majd negyedikre végül már üzembiztosan járt.
A gond csupán az volt, hogy a fűnyírókat nem méteres gazra tervezik. Gyakorlatilag nem lehet benne tolni, ha meg mégis sikerül, akkor a hosszú fűszálak rátekerednek a forgó késre és lefullad az egész szerkezet. Azért megpróbáltam, de az történt, amit vártam. Fél métert haladtam, amikor először tekert fel egy akkora fűcsomót, hogy elakadt benne.
Újabb próbálkozás helyett más szerszámot kerestem. Az ideális egy kasza lett volna, de kis esélyt adtam rá, hogy találok. Máris megizzadtam, és a hűvös pincehidegtől bizsergett a bőröm, borsózott a hátam.
Egy csorba sarló volt beakasztva a sarokba, amiről ránézésre egyértelmű volt, hogy inkább hátráltat a munkában, mint segít. D mellette egy régi szekrény mögé bedőlve megláttam egy hosszú nyelet, rajta egy görbe fogantyút.
- Ha szerencsém van, ez egy kasza lesz - gondoltam, és így is lett. Rozsdás volt, mint amit már évek, vagy évtizedek óta nem használtak, de amikor az ajtó fénye felé fordítottam, hogy jobban lássam, megláttam az ajtófélfa mellé egy szegre akasztva a kaszakövet is, olyan fémtokban, amilyet utoljára gyerekkoromban láttam.
Megálltam a ház árnyékában és régi, de hamar visszatérő mozdulatokkal elkezdtem fenni a szerszámot.
- Nem gondoltam, hogy van még férfi a világon, aki ezt használni tudja - szólt rám a korlátnál támaszkodva Viki. - nagyapámé volt. Mióta meghalt, senki nem vette kézbe. Az utolsó években már ő sem.
- Én sem kaszáltam már vagy húsz éve, Úrnőm. És akkor is csak keveset...
- Fogd be a szád és igyekezz! - jelezte Viki, hogy nem kíváncsi az én nosztalgiázásomra..
Igyekeztem. Az igazság az, hogy kaszálni sík terepen, egyenes szálú növényt, például gabonát sem egyszerű, pontosabban szépen egyenletesen nem egyszerű. Göröngyös, buckás, hegyes terepen össze-vissza hajladozó méteres gazt, ráadásul kis gyakorlattal kaszálni szörnyű látvány. Mindezt meztelenül, vigyázva, hogy ne a saját lában vágjam le, nulla flow effect.
- Korai volt az örömöm - jegyezte meg Viki. - Igazából te sem értesz a szerszámhoz.
- Utána fűnyíróval rendbe hozom, Úrnőm - mentegetőztem. - Csak ekkora gazban nem megy el.
Majdnem egy órába telt, míg a kaszával lecsapkodtam annyira a füvet, hogy 10-20 centissé vált. A tetején persze össze-vissza feküdt a sok levágott rész. Egy gereblyével gyorsan összehúzkodtam és a kert sarkába halmoztam, majd a megmaradt füvet alig fél óra alatt szép egyenletesre nyírtam.
Munkámmal teljesen megelégedve, de izzadtan és mocskosan, hajamban és bőrömön porral és fűmaggal térdeltem Viki elé a terasz szélére.
- Tíz perccel később végeztél - mondta a szokásos hűvös, szenvtelen hangján, mintha csak megállapítaná, hogy egy óra a falon késik.
- Bocsánatot kérek Úrnőm, hibáztam. Lassú volta...
Egy tökön rúgás némított el, majd ahogy próbáltam kiegyenesedni, újra és újra belém rúgott Viki, mint aki valóban mérges. Végül nem bírtam tovább, összegömbölyödve feküdtem előtte és úgy próbáltam védeni a farkam. De ő tovább rugdosott, aztán ráállt a combomra, hátamra, fejemre. Megtaposott, én pedig éreztem selymes talpát, finom illatát...
- Soha többet ne merj késni semmivel! - engedte el halkan, szenvtelenül a fogai között.
- Értettem Úrnőm - nyöszörögtem.
- Ülj be a kocsidba és menj! Majd út közben valahol felöltözöl. Itt egy percig sem akarlak látni tovább! - adta ki a parancsot.
Négykézláb vonszoltam magam a kocsi felé, összenyalábolva ruháim és cipőm. Újra megalázottnak éreztem magam és értéktelennek. De mégis, ahogy távolodtam tőle, ott éreztem bőrömön talpa érintését és még órákkal később fel tudtam idézni illatát...