Páratlan játék 3.

Úrnőm a kezébe vette a lovaglópálcát, és játékosan megcsapkodta vele a fenekemet. Nem fájt, de mégis összerezzentem, amitől a mellbimbóimon a súlyok ismét megmozdultak, így felszisszentem.
- Ne sziszegj, most nem te fogsz kapni – szólt vidáman, majd hozzátette: - Tudod, mit? Sziszegés ellen kapsz valamit a szádba! – Levette a bugyiját, és a számba tömte; minden ízemben kellemesen megremegtem izgató illatától. Majd az Úrnőm folytatta: – Számolni majd úgyis saját magának fogja, aki kapja. Megértetted?
- Igen, Úrnőm – mondta a másik férfi ismét, Úrnőm pedig szó nélkül hozzálátott. A kemény csapások egymás után kezdtek zuhogni a társam hátsó felére. Éreztem, hogy minden ütésnél összerándul a teste, és persze mindig mozgásba jöttek az én mellbimbóimon is a súlyok. Látva ezt, az ötödik ütés után az Úrnőm megkönyörült rajtam, és levette róla a csipeszeket.
- Ez már nem kell, lesz itt egyéb élvezet bőven – mondta kedélyesen. – Szorítsd össze a fogad, mert most fog fájni! – ezzel levette a fogazott csipeszeket, és ujjaival végigsimította a forrón sajgó testrészeket. Majd folytatta a pálcázást, és sokáig nem hallatszott más, mint a pálca csattogása, a hangos számlálás és egy-egy különösen érzékeny részt ért ütésnél a társam fájdalmas nyögése. Az ötvenedik ütés után az Úrnőm leeresztette a pálcát.
- Ez igen, jól bírod – dicsérte meg áldozatát, és magamban egyetértettem vele: én biztosan majd belehaltam volna ötven ilyen ütésbe. És még ötször ennyi hátra van…
Ahogy előre jelezte, Úrnőm tűt vett elő, és átszúrta vele a férfi herezacskóját, aki fel sem szisszent. Úrnőm pedig így folytatta:
- Változtatunk egy kicsit a felálláson, hogy izgalmasabb legyen.
Eloldotta a másik férfi végtagjait majd a pálcájával intett:
- Álljatok háttal egymásnak, négykézláb!
- Igen, Asszonyom – hallottam a választ, és a hátamon megszűnt a nyomás. Úrnőm a takarót is levette rólam, majd éreztem, hogy a herezacskómhoz nyúl. A humblert vékony kötélre cserélte, és ugyanilyet hurkolt a társam zacskójára is, majd a kettőt feszesen összekötötte.
- Ezen keresztül érzitek majd egymás fájdalmát. Folytasd a számlálást – majd elém lépett, és kihúzta a számból a bugyit. – Készülj te is, Mackó, neked is lesz mit számlálnod. És kapsz egy kis mozgásteret is, nehogy letépjétek nekem egymás golyóit – tette még hozzá, miközben a bilincseimet eloldozta a gyűrűktől.
- Igen, Úrnőm – válaszoltam engedelmesen, Ő pedig ezúttal egy vékony pálcát vett fel az asztalról.
- Lássunk most egy másik szerszámot! Ezt te hoztad, miből is van? – fordult a vendéghez.
- Rattanból, Asszonyom – hangzott az alázatos válasz. – Hasonlít a nádpálcához, de rugalmasabb, nehezebben törik.
- Remek – nyugtázta az Úrnőm. – Hát, meglátjuk, mit bír. Remélem, nem törik el a seggeteken.
A következő pillanatban már hallottam is a csattanást, amint a pálca lecsapott a társam meztelen fenekére. A herezacskómon a kötél megfeszült, a társam pedig folytatta, ahol abbahagyta:
- Ötvenegy!
Gyors egymásutánban eljutott ötvenötig, az ötvenhatodik ütés azonban az én fenekemen csattant. Váratlanul ért, és a hirtelen fájdalomtól csillagokat láttam, így valósággal feljajdultam:
- Egy!
- Látod, Mackó, te sem maradsz ki a jóból – nyugtatott meg az Úrnőm. – Akarod fogni közben a cipőmet? – kérdezte, és a választ meg sem várva (hiszen úgyis tudta előre…), a kezembe nyomta levetett, nyitott orrú körömcipőjét, én pedig előrehajolva az arcomhoz szorítottam az ismerős lábbelit, és mélyeket szippantottam belsejének mámorító illatából. Úrnőm tehát most velem folytatta, meg sem állt ötig. A rattanpálca bírta, és iszonyú csípősnek bizonyult. Az ötödik után Úrnőm finom kezével lágyan végigsimogatta a vörös csíkokat, és csókot lehelt az ütések sajgó helyére
- Ügyes vagy, Mackó – dicsért meg, majd visszatért a másik áldozathoz.
- Hat! – zavarodott bele az én számlálásom hatására a sajátjába a társam, Úrnőm pedig felnevetett:
- Vigyázz, ha a Mackóét számolod, akkor onnan folytatjuk neked is!
- Bocsánat, Asszonyom, ötvenhat… – helyesbített a férfi. Innentől kezdve felváltva kaptunk hosszabb-rövidebb sorozatokat, de sosem tudtuk, mikor melyikünk következik, hiszen háttal voltunk egymásnak, és az Úrnő kettőnk között állt. Rövidesen elérkeztünk a következő ötvenes blokk végéig, amikor Úrnőm ismét eszközt váltott: ezúttal széles paskolót vett a kezébe, szintén a vendégünk készletéből. Sose kaptam ilyennel verést korábban, és nem is igazán vettem komolyan, gondolván, hogy a nagyobb felületen eloszló erő kisebb fájdalmat okoz, de rövidesen be kellett látnom, mekkorát tévedem. Amellett, hogy keményet ütött, a rafinált szerszám csapásai ráadásul igen látványos hanghatással is jártak, Úrnőnk nem kis gyönyörűségére, aki élvezettel hallgatta a csattanásokat és az azt követő fájdalomkiáltásokat. Az én rovásomon is szaporodtak az ütések, és miközben számláltam, Úrnőm cipőjének talpbélését nyaldostam, hogy enyhítsem vele a fájdalmat, ám az én adagom csekély és gyengéd volt a társaméhoz képest. Ahogy kínjai fokozódtak, a hangjain és a kettőnket összekötő zsineg rándulásán keresztül mintha éreztem volna én is, ahogy a fájdalom a bőrébe hasít, és éreztem, ahogy az arcom beletorzul nekem is. Egy-egy keményebb sorozat után az Úrnőm gyengéd simogatással és biztató szavakkal látta el őt is.
Miután a másik férfi a negyedik ötvenes szakaszt is alázatos „Köszönöm, Asszonyom!”-mal nyugtázta, Úrnőm ismét szerszámot váltott: úgy döntött, hogy kipróbálja rajtunk a hosszú, fonott bullwhipet, amely már ránézésre is tekintélyt parancsol. Mivel ezt én hoztam, Úrnőm úgy döntött, hogy nekem jár vele az első csapás. A tér is engedte, hogy jól megsuhintsa a méternél is hosszabb korbácsot, s én úgy éreztem, mintha valóban kihasítana egy darabot a hátsó felemből, a vége pedig csípősen visszacsapódott a derekam alatt. Néhány kegyetlen csapás után a társam következett, és a hangokból éreztem, hogy ő is hasonlóképpen szenved a durva szerszám alatt. Úrnőm rövidesen meg is könyörült rajtunk, és félretette a félelmetes kínzóeszközt:
- Ez nagyon kemény darab, félretesszük a főbenjáró büntetésekre – mondta mosolyogva, és kisvártatva valósággal hálásan érezhettem a hátamon a megszokott, fekete-piros, hasított bőr korbács ismerős ütéseit. A társam már rég az ötödik ötvenes szakaszba lépett, amikor én az ötvenedik csapást számláltam magamnak, de Úrnőm ismét megdicsért. Összerezzentem, amikor váratlanul hűvösséget éreztem a korbácsütések forró helyén; az első pillanatban azt sem tudtam, fájdalom-e, amit érzek, aztán jutott csak el az agyamig, hogy imádott Királynőm hideg vizet csorgat rám, oly kellemesen enyhítve az izzó fájdalmat, hogy jóleső borzongás futott végig a gerincem mentén. Úrnőm leguggolt velem szemben, és a szemembe nézett: meleg, barna szemében most ismét a Kedvesem játékos, szerető pillantása csillogott.
- Jól vagy, Mackóm? Minden rendben? – kérdezte, nekem pedig melegség öntötte el a szívemet, és hálásan válaszoltam:
- Igen, Úrnőm!
Így jutottunk el a hatodik, utolsó ötvenes szakaszig. A társam hősiesen tűrte a megpróbáltatásokat, noha voltak olyan pillanatok, amikor a fájdalomtól megszólalni is alig tudott, és artikulátlan hangok törtek fel a torkából a számlálás helyett. Úrnőm a Tőle megszokott könnyedséggel figyelmeztette:
- Csak mondom, hogy amit nem érthetően számolsz, az érvénytelen!
- Igenis, Asszonyom – válaszolta elcsukló hangon az áldozat, és hangosan, érthetően ismételte: – Kétszáznyolcvanhat…
- Kitartás, már nem sok van hátra, megcsináltad! – biztatta vidáman az Úrnő, miközben rólam sem feledkezett meg: én is túlléptem a számolásban a hatvanat. A vendégünk hurkásra vert fenekén rövidesen a háromszázadik ütés csattant, s ő hangosan és megkönnyebbülten köszönte meg a tortúrát.
- Legyen neked is kerek szám, Mackó – fordult hozzám az Úrnőm. – Mennyinél tartunk?
- Hatvannégy, Úrnőm… – válaszoltam, Ő pedig további hat korbácsütéssel hetvenre egészítette ki az adagomat, majd elém lépett, hogy megcsókolhassam imádott lábait, miközben hálás alázattal mondtam ki:
- Köszönöm, Úrnőm!