délelőtt kávé

-egy kávét kérek
-én is


ablaknál elterülve ittuk a kávét, kettőnkön kívül pár ember volt ott, és az elengedhetetlen háttérzene. White Stripes: Jolene. Egy feldolgozás ez, lehet nem is ez a címe, de ezen a délelőttön lassan bekúszott az elmémben és emlékeket hozott fel. Változás. Véget ért a dal, csend lett, mintha ez lett volna az utolsó. Talán a csend miatt, a pincérlány fütyült egy Rossini mű nyitányát. Nem ismertem fel, könnyedén jöttek ki a hangok a torkán. Figyeltem, ahogy készítette nekünk a rendelést, bár semmi nem látszódott a folyamatból, mert a pult eltakarta. Ennek ellenére nyugtatòlag hatott rám. És ahogy hozta, közeledett felénk, újra elkezdte a rossinit fütyülni.

-feltűnt, hogy mindenki képet akar? Küldj képet, beszélgess , mesélj magadról. Ez az ismerkedés. Miért nem rögtön baszni akarnak? Azt pofázzák folyton, hogy a baszás a legfontosabb, ha az nem működik, akkor semminek nincs értelme két ember között. Basszanak rögtön. Aztán lehet ismerkedni. Csak nehogy csúnya emberrel. Egy csúnya emberre mi a fasznak pazaroljanak időt. Minek megismerni egy embert. Ja meg nehogy jobb ember legyen nálam, azt se bírnám, ha a szaros életem hozzá kéne mérnem. Mindenki tisztában van magával az biztos. Mindenki fasza ember. Csak ezt nem látom. Irónia ez, nyugi. Kivagyok ettől.

Irónia vagy sem, nem figyeltem. Tegnapelőtt éjjel basztunk. Zongorázott, mögé léptem és letepertem. Kicsit ellenkezett, annál durvábban fogtam le, hámoztam le ruháit róla. Egy pillanatra megálltunk, a fülébe súgtam, képzeld azt hogy az apád vagyok. Egy hangjegy a kottából elvigyorodott, ő pedig magához húzott. Ez volt az utolsó tette, amit tudott tenni. Megfordítottam, és letéptem a maradék ruháit. Nedv és enyhe remegés harmóniája között a testem öntudatlanul működött, basztam, nem létezett más, csak hogy még erősebben, még mélyebbre hatoljak. Egyre gyorsabban.

-már megint fütyül. Nem zavar, csak betolakodik. Mindegy. Összetörni valakit, ez izgat most. Határait, de utálom ezt a szót, a határait kitolni. Azt a hatàrvonalat megmutatni neki, ahonnan ha a visszaérkezik a saját világába, utána már a közelébe se akar menni. Vagy, olyat mutatni, amit fel se fog. És lehet, sose fogja tudni, hogy nekem köszönheti.

Te jársz a fejemben. Meg az, hogy sose tudtam megfogalmazni mi jó a kínzásban. Próbálja az ember megfogalmazni, de mire kimondja, nem érezni úgy át. Folyton ezzel basztatott. Hogy nem tudom elmondani. Ahogy, ő sem. Pont annyira kikötözve, hogy egy kevés mozgástere legyen, a szabadulás illúziója, miközben válogatok az eszközök között. Lùdbőr. Bőrének sercegése. Buggyanò vér. Leírva, elmondva? Semmi. Érezni, az a minden. Egy embernek van hatalma. A végén mindig nevettünk, a legjobb kínzóeszköz, az a farkam, erre a megállapításra jutottunk. Ha találtunk is jobbat, a vége szinte mindig a farkam volt. Nem mentünk abba bele, hogy vajon a kimondott szavaknak, az agynak milyen hatalma van, hogy lehet kìnozni lelkileg valakit, mi a nehezebb, fàjòbb. Pedig

-iszol még egyet? Nem? Én sem akkor. Valaki irányítson, az is alap. De izé. Nem tudom hol járok már. Nem tudni, ki ül a másik oldalon. Hogy aki ír, az az álomvilágát írja vagy saját magát adja vagy egy megjátszott karaktert. És sokszor ezt ő maguk se tudják. Csak baszni, csak baszni. Meg egy kis szerelem és romantika jöhetne. Persze. Nekem nem ez kell. Könnyűnek érezni magam. Kussolsz. Nem vagy itt?

Nem, nem vagyok itt. Egy seregnyi ember üldöz . Jönnek utánam. Rossini az üldözők élén. Ide is csak nagy nehezen jutottam be, kinn állnak és tanakodnak. Nem tűnnek fáradtak, csendesen nézelődnek. Megvárják míg megiszom ezt a kávét. De már meg is ittam. Most mi legyen. Már csak hárman vagyunk bent. Egy feszülő ruhában, könnyű léptekkel fel-alá sétálsz bennem, veledegyütt négyen, de te csak az agyamban sétàlsz és a pinàdbòl spriccel ki a nedv. Van abban valami örök és felemelő, ahogy nedvesedel. Otthon, a hűtőben van még a pinaléből. Hehe. Így hívtuk, egy időben azzal kerestünk pénzt, hogy árultuk a pinaléd. Összegyűjtöttük , üvegbe zártuk és címkéztük. Korbàcsos, tehetelen kikötözős, sima dugòs, és a többi, és a többi. Hülye dolgok voltak ezek. Vették és itták. Jó íze volt.

-léptem, szia


elment, pedig csak egy percre nem figyeltem. Mesélni akartam volna még pár dolgot. De nem is, most nem. A pincérlàny a pultban figyelt, én is őt néztem. Hülye lennék? Nem hiszem. Mintha zenét hallgatna, kicsit rázza a testét, ekkor bekapcsolja a lejàtszòt és felcsendül az a dallam, amit folyton dùdolt. La gazza ladra. Rossini opera, a nyitánya. Leül mellém, úgy hallgatjuk. Egyszerre vesszük a levegőt, a nyitány üteme àtitatja a bőrünk, nézzük egymást, egy későbbi időben és egy későbbi helyen leszünk egyszer, ahol mi vagyunk a morajlò örvény, mi vagyunk a követhetetlen idő, mi vagyunk egyszerre minden, ami körülvesz. De ez mind én vagyok most. Remélem nem kérdezi, de elmesélném, hogy mit tettem veled. Hogy mit tennék veled. Örültem, hogy találkoztunk. Nem az én problémám. Beleszàllàs.