Monológ

Monológ

Próbáltam felfogni,tapintani,érezni az élet dobbanásának,

ezernyi szeleteiből egy-egy karéjt,ami táplálhatja lelkemet.

Beazonosíthatatlanul leptek meg ritmusok,ütemek,dallamok

melyekre kimondatlanul is tudtam mondani,ez kell nekem.

Mintha egy láthatatlan kéz elvette volna a rítust,a dogmát...

Csalhatatlanul,megválaszolatlanul eltűnt,mint álomkép

de tudtam nem álmodtam,ott volt az arcokban,szavakban,

körülményekben,gesztusokban,történésekben éberül.

Mostohán elvette,talán irigyen megbánta adományát?

Helyükre a fagyos,acélkék hideg színével,a magányt helyezte és

értelmem vadul lázadt a rossz csere láttán,csak álmodni kívántam

újra felidézni a sok apró dobbanást ami az arcokban,szavakban,

történésekben,gesztusokban újra rám talál,sőt el sem enged...

De az álmom hasztalan volt,maradtam a magánnyal,ő és én.

Feltette millió haszontalannak tűnő kérdését,nem szűnt meg

kérdezni,a sok "miért"-et feltenni,várva a lehetetlent,a választ.

Mint minden jég ez is megtört lassan,hosszú küzdelem után

és már tudtam a magány egy ajándék aki a sok kérdésével

arra vezet rá,hogy mi vagyunk az élet,mindenki egy külön,

megismételhetetlen,egyedi élet és hordozzuk dobbanásunkat.

Mindenki önmagában hordja az arcot,szavakat,történéseket.