Képzelet 1

Szabadnapot vettem ki mára. Egyedül vagyok otthon, már mindenki elment.
Csend van, csak a gondolataim hangosak a fejemben.
Menjek, ne menjek? Nagyon félek... azonban mégis kéjes izgalommal várom az első találkozást.
Gyorsan a feladatra kezdek koncentrálni. Mit is mondott az Uram?
Kikészítem azt a kevés ruhát, amit meghatározott.
- Hát nem valami sok. - mondom ki hangosan, miközben kinézek az ablakon.
Kint nagy pelyhekben szakad a hó. Az első ezen a télen. Késve jött, de most mintha sose akarna megállni.
Szeretem a friss havat, de most nem bánnám, ha egy kicsit melegebb lenne...
Elmegyek tusolni. Nézem a lábam, három napja nem volt borotválva.
Három napja beszéltem meg az Urammal, hogy szabaddá tudom tenni magam mára.
Azt hiszem örült neki ...
- Helyes, mondom, mit kell tenned. Addig nem borotválhatod meg a pinádat, ruhatárad nem állhat másból, mint egy combfix egy miniszoknya tűsarkú csizma és kabát. Megértetted?
- Meg. - válaszoltam.
- Eljössz a megadott címre és besétálsz az ajtóig. A kapu nyitva lesz.
Akkor milyen könnyen bólintottam rá ...
Másnap gyorsan vettem egy szoknyát, minit, combközépig ér azt se tudom mikor volt rajtam utoljára szoknya? Főként mini.
Fogom a borotvát. Lecsupaszítom a lábam, a hónaljam és a szeméremszőröm is levágom - csak nem mehetek el így hozzá ...
Kiszállok a kádból, megtörülközök, kifestem magam, nem nagyon, csak szolidan, így is elég feltűnő leszek.
Beillatosítom magam. Szeretem ezt az illatot. Elindulok a szoba felé öltözni.
Először a harisnyát veszem fel, semmi extra, egyszerű, kicsit fényes fekete, combrészén a csipkegumi kissé szorít, feszíti combom.
Aztán a szintén fekete szoknya. Kimegyek megnézem magam a tükörben.
Van rajtam felesleg, nem tetszem magamnak, de a lábam szép. Főleg ebben a harisnyában...
Fedetlenek a melleim, így csak nincs bátorságom kilépni az ajtón.
Legalább egy melltartó...
visszamegyek a szobába, kihúzom a fiókot, kiveszek egy fekete csipke melltartót, felveszem ezután csizma, kabát és már kint is vagyok.
Csak ismerőssel ne találkozzak...
Kint egyből megcsapja a hideg frissen borotvált puncimat.
Szakad a hó, nem tudok felnézni a kapucnimat a fejemre teszem.
Már nem fázom, mert a szégyentől, amit érzek, elönt a meleg. Mindenki engem figyel... Érzem a tekinteteket magamon. Hátranyúlok nincs-e kint a fenekem de nincs, nyugszom meg.
Felszállok a buszra. - miért is nincs jogsim - gondolom.
Nincs csúcsidő, kevesen vannak rajta, mégsem ülök le. Beállok a nagy panoráma ablakkal szembe, nézek kifelé, nézem a havas várost...
Szinte hallom, ahogy rólam pusmognak, de nem merek se jobbra se balra figyelni csak mereven kifele.
A menetidő nem több mint 10 perc, de én úgy érzem, hogy órák óta utazom megmerevedve, mint egy szobor.
Végre leszállok, csendes kis utca, senki nem jön velem szembe, hamar a megadott címre érek.
Régimódi kis kertes ház, rendezett kerttel, melyben egy hatalmas fenyő.
Gyönyörű, ahogy magányosan áll a ránehezedő hó súlya alatt, megadva magát a télnek.
Megfogom a kapu kilincsét, olyan hideg ,hogy hirtelen elfog az ijedség a hirtelen jött ingertől. Bemenjek, vagy inkább gyorsan haza?
De bemegyek az ismeretlen területre, félve, vágyva az újra, mint egy kisgyermek a karácsonyi ajándékát, úgy vártam ezt a pillanatot. Mint a fenyő a télnek, én a vágyaimnak adom meg magam.
A házig nem több mint három méter vezet, melyet nagyon lassan teszek meg, még húzva a pillanatot.
Lábam alatt ropog a hó, ezt hallom és a szívem szapora dobogását.
Elérek az ajtóig . Kop - kop. Dübörög bele a csendbe, mintha légkalapács hangja lenne.
Kisvártatva nyílik az ajtó és ott áll előttem az Uram .Pont úgy néz ki mint ahogy a képeken, ahogy elképzeltem.
Betessékel és én boldogan belépek. Lassan csukódik az ajtó mögöttem és tudom , hogy lezártam a régi életem.