Ez már más, így (2)

Ott tartottam, hogy már pattantam is fel, ugrottam ki minden göncömből és két pillanat múlva már újra térdeltem „Uram” előtt, lesütött szemekkel, de már anyaszült mezítelenül.
- A z é r t ! – hallottam és éreztem, hogy a hajamba markol, az egyik kezével, s lassan felemeli a fejemet. Szinte egyvonalban lett az arcunk. – Így, lássalak. – jelentette ki és nézett merőn a szemembe.
(Aha, azt vizslatja, hogy mennyire vagyok dühös az arculcsapásokért. – gondoltam, s nem tévedtem sokat. Mert azt is vizslatta, de gondolkozott, hogy mit tegyen, milyen sorrendben.)
- Döntésre jutott Uram? – szemtelenkedtem még egy sort és próbáltam ezzel is döntésre kényszeríteni Őt.
- Igen, de ez már sok, azaz sokk volt! – rivallt rám és nyakon ragadva, ráfektetett a térdeire és már porolta is ki a nem létező, rajtam nem lévő „nadrágomat”, alaposan.
Nyomot nem hagyott ugyan, de szépen kipirosodott azon „melegében” a popóm, amit viszont csak lelki szemeimmel láttam, mert a valódiakkal a szemem előtti szőnyeg mintáit vizslattam. Az utolsó, alapos ütés után éreztem, hogy szabad kezével a hajamba markol és fejemet hátrahúzza, de nem engedte meg most sem, hogy ránézzek. Előre kellett néznem merőn s úgy válaszolni a kérdéseire:
- Még mindig úgy gondolod, hogy szemtelenkedned kell velem?
- Nem, már nem úgy gondolom, Uram. – jelentettem ki és gyorsan hozzátettem, megelőzve az újabb büntetésemet: - Köszönöm Uram fenekelését, megérdemeltem.
- Akkor térjünk arra is vissza, amit az előbb mondtam: „- Igen, úgy gondolom, Uramon kellene most segíteni, hogy ne búslakodjon ezen, hanem lendüljön túl, át rajta. Legyen a régi.” – idézte saját szavait s még hozzátette: - Azt is mondtam, hogy „még nem domináltam. De! Igen de, mert elképzelni, sőt végiggondolni már sokszor végig gondoltam, mikor eljátszottam a gondolattal erről, éjszakánkon.” Mivel Uram rám parancsolt, ezért tettem s teszem ezt, mert így talán segíthetek Uramon. – fejezte be.
- Igen, jó lenne. – erősítettem meg a hallottakat én is.
- Akkor nincs gond, hogy a kezdetekkor túl erélyes, azaz csattanós voltam? – folytatta.
- Nincs, de ne kérdezősködjön Uram, hanem cselekedjen! – böktem megint oda neki. Megértette, mert lendült a keze és alaposat húzott a fenekemre, majdnem hasra estem annak hatásától.
- Tudok még mást is, nem kell bíztatni, csak bírd is ki, s z o l g a! – hangzott.
- Így lesz Uram, csak tegye már! – cukkoltam tovább, sikerrel.
Felugrott és közben megtaszított, így oldalamra estem, de már rajtam is volt, teljes súlyával. Leszorított a szőnyegre és miközben a fém bilinccsel hátrabilincselte a csuklóimat, a másik, felszabaduló kezével már bele is markolt a farkamba és/majd összeszorított markában maradtak a golyóim. Erre nem számítottam, így felnyögtem.
- Nocsak, nocsak. Csak nem volt kicsit „szoros”? – incselkedett most ő velem.
- Ááááá, dehogy, Uram! – nyögtem ki végre.
- Akkor jó, mert most kicsit eljátszunk azokkal, ott, ni. – folytatta s közben odébb lépve az eszközöket tároló dobozból kivett egy kis lánccal összekapcsolt két bőr szíjat. Visszalépve a lábával hanyatt gördített. Az egyiket, a hosszabbat, rácsatolta a faroktőre, s nem nagyon törődött azzal, hogy közben jó pár szőrszálamat meghúzta, alaposan. De nem csak azokat, hanem a szíjat is, így elszorított a bőrszíj. Most a másikat, mely alul lógott, fogta kézbe és durván elválasztva a golyóimat, közé vezette a láncot s áthurkolta a farkamon s belefűzte a másik szíj szíjvezetőjébe s szintén nem kínéletesen meghúzta, azt is. Most igencsak kellemetlen érzésem volt, de még lett kellemetlenebb is, mert újra a ládába nyúlt, kivette a kínaiak „varázspálcáját” és annak pár fogas, fésűs részével meg”fésülte” a szőrszálaimat a farkam tövénél, de a farkamon is, valamint végighúzta a feszülő golyóim bőrén is. Végül levette a fésűs részt és a hegyes pálcikával is itt-ott megszurkált, végig húzta a bőrömön azt is.
Közben észrevette, hogy megborzongtam, s azt gondolta csiklandós vagyok, így most erre helyezte a hangsúlyt, itt-ott csiklandozott, de sikertelenül. Kicsit elkedvetlenedett. Már éppen meg akartam szólalni, mikor felderült a képe, valami eszébe juthatott. Hozzám lépett, a felkaromnál fogva felhúzott és rám parancsolt, hogy maradjak ott, előtte széttett lábakkal. Levette a csuklóimról a fémbilincset és helyébe bőr bilincseket tett fel, majd elővette a rövidebb távtartót és ahhoz kibilincselte a kezeimet. Ott álltam előtte, kissé behajlított, feltett kezekkel. Most a bokabilincseket is feltette és széjjelebb rugdalta a lábaimat, majd a hosszabb távtartóhoz csatlakoztatta. (Kicsit nagy volt ez nekem, így halkan felnyögtem.)
- Lesz még feszesebb is. – bíztatott nevetve s oda állított a szőnyeg közepére.
- Igen, Uram, megnyugtatott. – engedtem meg magamnak a morgást, de feleslegesen, mert elém lépett és markába fogta megint az éxereimet, erősen. Sziszegtem tisztességesen.
- Csak nem fáj, vagy érzékeny netán tán? - incselkedett komolyan.
- Dehogy Uram, pont megfelelő. Szeretem, ha az éxer, játéxer  – nyögtem ki nehezen.
- Akkor jó. Pont. Most jöhet még az izgatása is…- tájékoztatott, mit várhatok.
Mögém lépett, de közben felvett két korbácsot: egy hosszabb és egy rövidebb szíjakból állót. Először a rövidebb szíjakból állót forgatta meg, fokozatosan közelítve a bőrömhöz, míg nem elérte és végig „simogatott” a popómtól kezdve végig a hátamon, majd vissza a lábikráimat is.
- Élvezed, ugye? – kérdezte meg közben nevetve.
- Igen, természetesen, Uram. – feleltem fogvicsorítva.
- Akkor csak így tovább! – szólt és tette is, míg nem kezdtem elhúzódni a korbács elől a testemmel. Akkor cserélt és a hosszabb szíjakból állót használta, de most nem forgatta, hanem lengette csak és próbálta eltalálni a lábaim közét úgy, hogy átcsapódjon előre is a feléxerezett farkincámra is. Mikor végre sikerült és felkiáltottam, akkor golyós pecket tett a számba, majd folytatta még párszor, de utána irányt váltott és oldalról kezdett ütni, de ott is átcsapódott előre. Minden találatot jelzett a testem összerándulása és felszisszenésem, ha halkan is.
- Jól van, elég lesz. – szólt és letette a korbácsokat, majd mögém lépve még a hátamnál megtaszított, így előrébb léptem, míg elértem az ágy elé. Akkor annyira megtaszított, hogy ráestem az ágyra hassal. A lábaim kicsit kalimpáltak, már amennyire tudtak a távtartótól.
Kicsit hagyott pihegni, majd folytatta a megkorbácsolásomat, vegyítve paskolással is, amit egy szélesebb, fa paskolóval tett. Kikísérletezte, hogy hova üssön a popóm alá, a hajlatba, hogy a legjobban fájjon.
- Ez az. – szólt elégedetten.
- Igen, Uram. Remélem, élvezi. – cukkoltam megint, de ráfáztam, mert egy nagy csattanással ért a popómhoz a fapaskoló.
- Ha már megkérdezted, igen, élvezem. Nagyon jó érzés dominálni, kellemes látni a másik szenvedését és gyötrődését. – hallottam, de kihallottam azt is, hogy nem igazán meggyőződéssel mondja.
- Most még egy kis elektrozás következik, s azt gondolom ez elég is lesz a gyógyulásodnak. – jelentette ki és meg is tette. A popóimra helyezte a tappancsokat, majd egyiket a popómra, a másikat a térhajlat alá és élvezettel nézte mikor már rángatózott a lábamban az izom. Ezután megfordított és a hasamnál, ágyékomnál is megismételte, valamint ott is kipróbálta az izomrángást kiváltani. Sikerrel.
- Elég bolt, Uram? – kérdezte meg a végén. – Meggyógyult, kigyógyult a melankóliájából?
- Igen, azt hiszen, igen, Uram. – feleltem még alázatosan.
Gyorsan kiengedett a megkötésekből s míg kimentem rendbe szedni magamat, Ő is átalakult s visszatérve már egy térdelő, reszkető Sub várt a szőnyeg közepén.
(vége)