Ládába zárva

Még kezdő voltam. Mint szolga, sok gond volt velem. Folyton lemondtam a találkozókat, melyeket Urammal egyeztettünk, pedig mindig nagyon készültem. Izgatott is a dolog, számtalanszor elképzeltem, de amikor eljött a nap, akkor rendszerint beijedtem, s olyan hülyén éreztem magam, hogy miért kell, hogy én ilyen "más" legyek? Aztán persze mindig megbántam, hogy lemondtam a találkozót és sűrűn kértem elnézést Uramtól, aki nagyon kitartó volt velem, várta, hogy egyszer majdcsak rendszeres lesz a dolog részemről is. Végül eljött a nap, amikor végre tényleg megtettem újra, mint korábban már párszor, találkoztunk! Viszont akkor neki volt egy kicsit pörgősebb napja, folyton csörgött a telefonja, munka ügyben hívták. Ez egyikünket sem zökkentette ki, főleg engem, hiszen hogy jöttem volna én ahhoz, hogy bármit is máshogy akarjak...? Elcsattant pár pofon felvezetésnek, majd a halogatásért bőr szíjjal megkaptam a megérdemelt hurkákat a seggemre, amit akkor alig bírtam, utána meg azt gondoltam, bárcsak többet adott volna. Épp szusszantam egyet vágyakozva még megalázóbb büntetésekre, mikor megláttam, hogy egy fa ládát tol be a szobába, aminek bár görgök voltak az alján, hallani lehetett, hogy egy stabil nehéz darab. Pont odaillett a tv és a nyugágy közé. Bútorlapból volt, az elején vastag, feketére festett profi ráccsal, amit függőlegesen lehetett egy sínen lecsúsztatni és a láda tetején lelakatolni. Uhh.., gondoltam. Ilyenben még nem volt részem. Izgatott is a dolog, hogy bezár oda, meg féltem is tőle nagyon. Kaptam füldugókat a fülembe, egy latex maszkot a fejemre, amin csak szájnyílás volt, egy felfújható pecket a számba, egy felfújható plugot a seggembe, csuklómra bilincset, majd rám parancsolt, hogy másszak be. Kicsit szerencsétlenkedtem, mert olyan szűk volt az a láda, hogy alig tudtam úgy behajtogatni a lábaimat, hogy beférjek. A fejemnek volt egy külön fakk, amit egy fejkaloda zárt el nyaktól lefelé. A csiklómon lévő bilincset a láda alján lévő kampóhoz lakatolta. Tett egy kutyaitató szerű tálkát a fejem alá, hogy abba nyálazzak, majd rám zárta a ládát. Közölte, hogy el kell mennie, majd jön. Egy darabig mozdulatlanul várakoztam, majd mikor kezdett kényelmetlen lenni, zsibbadt mindenem, akkor izegtem-mozogtam, hogy valahogy elviselhető legyen az a szörnyen szűk láda. Már egy óra is eltelhetett, mikor az akvárium lámpája is lekapcsolt. Néma csend volt, csak a kényelmetlen feszengéseimmel tudtam valamelyest elviselhetőbbé tenni az idő múlását. Vártam, vártam... s végre egyszer hazatért. Olyan másfél, két órát lehettem a ládába zárva, egyedül a lakásban, miközben ezerszer jutott eszembe, hogy mi lett volna, ha valami történik vele, s nem ér haza aznap este. Amikor később kiengedett, akkor hatott rám az a hatalmas stressz, amit a bezártság okozott, így hirtelen azt kértem, engedjen el, ne folytassuk. Ez nagyon nem tetszett Uramnak, hiszen jóformán el sem kezdte a aznapi alázásomat. A bilincs még a kezemen volt, ellenkezni mondjuk egyébként sem mertem volna. Azt a választási lehetőséget kaptam, hogy visszamegyek a ládába, vagy megkapom a 100-at lovaglópálcával a seggemre. Azt tudtam, hogy azzal a pálcával a 25-öt is alig bírom, így még visszamásztam, amit akkor ott duzzogva már nem annyira élveztem, viszont másnap már valami furcsa örömteli izgalommal gondoltam ez egész este szenvedéseire.