Útszéli

Várlak már egy ideje, tétlenségemben százszor megigazítom a sminkem, bár teljesen felesleges. Belemosolygok a tükörbe, bele a jövőbe, mikor ugyanitt fogok állni szétfolyt szemfestékkel és elkenődött rúzzsal. Kis fekete miniruhát vettem fel, hogy ne vesződjünk a textillel. Ritkán dicsérsz szembe, jóformán csak átfutod a szettem és frusztrál, hogy sosem tudom mit gondolsz. Neked ez a körítés sem kell tudom, de csinos akarok lenni, hogy megkívánj még mielőtt hozzám érsz. Telefon - végre itt vagy.
Ajtót nyitok és azonnal megcsókolsz, a jobb kezed a torkomra szorítod közben, hogy érezzem, megjöttél. A szokásosnál fáradtabb vagy, most minden perc számít, amolyan udvariassági látogatás ez.

- Kávézni jöttél, vagy mi?
- Menjünk kocsikázni! - mintha villám csapott volna beléd, olyan hirtelen adtad elő.
- Azt hittem maradunk. - nem értem, hogy ha fáradt vagy még hova akarsz menni.
- Így gyere ahogy vagy, induljunk.
- A táskám... egy pillanat!
- Nem kell táska, nem kell semmi. Gyerünk. - fejeddel az ajtó felé biccentesz.

Fogalmam nincs mi a terved, de gondolom nem vacsorázni viszel hajnal 1-kor. A város kihalt részére keveredünk, még én sem vagyok ismerős erre. Egy nagy, lombos fákkal övezett főúton haladunk, mikor megállsz.

- Szállj ki. - pont az ellenkező irányba nézel, mint ahova beszélsz.
- Tessék? - nézek értetlenül.
- Emlékszel a múltkori visszapofázásodra?
- Nem. - tényleg nem.
- Nem baj, én igen. Mozdulj.
- De miről beszélsz?

Szó nélkül kiszállsz, feltéped az ajtóm és kihúzol a kocsiból.

- Ezt most komolyan csinálod? Itt akarsz hagyni az út szélén? Azt sem tudom hol vagyok!
- Arról jöttünk, tipeghetsz szépen. Nem fogsz eltévedni, nyugi. - mutatja az utat.
- Nem vagy normális! Nem hagyhatsz itt! Semmi nincs nálam, még a telefonomat sem hoztam! - teljesen kétségbe vagyok esve.
- Tudom, majd máskor meggondolod mit magyarázol.

Elhajtasz és én lemeredve állok az úton. Ilyen nem történhet meg. Fojtogat a sírás, rettentően félek. A ruhám éppen csak takar valamit, nagyon hűvös van, a karjaimat átfonva ácsorgok egy darabig majd elindulok visszafelé. A cipőmet sem gyalogtúrára tervezték, jól kicsesztél velem. Vagyis inkább én magammal. Látszik, hogy egy kiszámíthatatlan őrült vagy, én vagyok a hibás, amiért egyfolytában ellenkezem.
Már majdnem a városban vagyok, látom a fényeket messziről. Közelít egy autó... hallom a motor zaját, a fák susogása alig nyomja el. A reflektor elvakít, szemem hozzászokott a sötétséghez. Visszajöttél értem!

- Kitisztult a fejed? - kérdezed vigyorogva, csak gurulsz mellettem.
- Fel fogok fázni ilyen hidegben.
- Nem ez volt a kérdés.
- Igen, bocsánat amiért mindig visszabeszélek. - puffogva, még inkább dacosan.
- Remek, ülj be! Vagy várj csak!

Megállsz az út szélén és ahelyett, hogy felmelegítesz kiszállsz és a hajamnál fogva lehúzol. Szemezek az öveddel amit a másik kezeddel csatolsz és rántasz ki a bújtatókból.

- Szopj le! - mondod tárgyilagosan.

Minden fáradtságom és átfagyottságom ellenére nem ellenkezem, a legfőbb cél, hogy hazajussak. Ha ez kell hozzá, hát ez.
A számba veszem, a lehető leggyorsabban és legügyesebben csinálom, a golyóid a tenyeremmel masszírozom, de neked ez nem elég, a nyakamra csatolod a szíjat. A hurok még kellemesen fojtogat, de ahogy a fejem ráhúzod a faszodra, terhes lesz a szorítás. Nem tudom a farkad egyszerre a torkomra venni és közben levegőhöz jutni, főleg, hogy öklendezésig tartod lent. Megpofozol, de nem a kezeddel, hanem a szíj másik végével, amitől két ütés után sírva fakadok. Tudod, hogy jó nekem, a könnyeim nem hatnak meg, néha azért megnyugtatólag végigsimítasz az ütések helyén. Ott guggolok előtted az út közepén, a ruhám felcsúszva, bármilyen arra járó megcsodálhatná a feltárulkozó pinám, de szerencsére az egész út kihalt. A melleim is szabadon, meg-megcsapod a tenyereddel őket, a mellbimbóim nem csak a hidegtől merevednek. Elrántasz, négykézláb húzol magad után az aszfalton; a térdem sajog, de jobban érdekel a fulladás, amit a pórázom okoz. Megrántod, jelzed hogy álljak fel. Hihetetlen szexi, hogy még ekkora sarkakon is jóval alacsonyabb vagyok nálad, a termeted és a sugárzó erőd tekintélyt parancsoló. A motorháztetőre nyomsz; még forró, égeti a hasam és a melleimet. A szíj a kezeimre kerül hátul összekulcsolva, a pinám lüktet a farkadért. Egyszerűen bármit megtehetsz velem itt és most - csak hadd kapjam meg, kérlek! Végre betolod, a hangom kiereszthetem, a madár sem jár erre ma, önfeledten élvezem ahogy ütemesen baszol. Imádom, ahogy csinálod; a mélységét, az erősségét, téged erre teremtettek. Már könyörgöm az újabb lökésekért, hálás vagyok amiért szétkúrod a a nedves pinám, nem is felejtem el megköszönni közben. Egy ujjad a popsimban mozog, majd kettő, három... és jön a feszítő érzés, ahogy a farkad nyomul befelé. Összeszorított fogakkal, de élvezettel tűröm, nem akarok csalódást okozni az elhúzódásommal. Dicséred a seggem, hogy milyen finom szűk, a szavaid és a hangod simogatják a lelkem. Teleélvezel. Ez akárhol, akármilyen körülmények között történik, mindig meghitt pillanat nekem. Kapok belőled egy kis darabot; a magod a fenekemben, a számban, vagy akár a puncimban... ilyenkor nagyon közel érezlek magamhoz. Ilyenkor érzem, hogy a tiéd vagyok.

A kezembe nyomod a pulcsid, az illatod elfeledteti milyen szemét voltál 2órával ezelőtt. Belebújok és nyitnám az ajtót.

- Na, igazi kis útszéli kurva vagy! Tudod az utat! - mutat egyenesen előre és a nevetése a szívembe mar.
- Hogy mi?! - nem hiszem el hogy képes vagy itt hagyni újra!
- Csak vicceltem, hazaviszlek, hacsak nem akarod megvárni a munkába induló tömeget...