Mert mindig...

Egyedül, magányosan baktatott az állhatatosan szemerkélő esőben. A eső húgyszagú és enyhén maró volt – vagy csak ő érezte így? – hosszú haja csuromvizesen tapadt átázott pólójára és nedves hátára. Most az sem érdekelte, hogy a fehér pólón átsejlenek a korbács és az éles körmök hagyta nyomok – ha látják, hát látják. Nem számít…
Először a taxira várt, de nem jött, így rágyújtott és a kitartó esőben lassan elindult. A parazsat lefordított tenyerével védte – kezét jótékonyan melegítette a cigaretta melege. Néha megégette a bőrét, de a pillanatnyi fájdalom emlékeztette arra, hogy mégis életben van. A fájdalom sok mindenre jó. Többek között emlékezteti az embert arra, hogy él. Arra, hogy érez. És ha érez, akkor talán nincs minden veszve. Talán.
Használt és megszorongatott teste mindenhol sajgott. Égett és tüzelt a felszínen és mélyen legbelül. Jó ez az eső, még ha húgyszagú is. Lehűt és megpróbálsz hideg fejjel gondolkodni. És abban a hamis hitben ringatod magad, hogy sikerül.
De nem. Ezúttal nem.
Céltalanul indult el, de lábai maguktól vitték hazafelé. Hová máshová? Vissza nem mehetett. Annak már vége. Örökre. Biztos. Talán… Nem. Vége. Ő megmondta és ennek így kell lennie. Mélyet szívott a cigarettából, hosszan bent tartotta, majd kifújta. Lehelete és a füst szétkergette az esőcseppeket, utat tört magának a hajnali, hideg semmibe.
Halkan felnevetett. A fülében csengtek utolsó mondatai. Nem a sajátjai. Azok elhaltak valahol messze és valahol távol. Az Övé. A szavak, amelyek ott lebegtek közöttük hónapok óta. És tudták, egyszer kimondatnak. De Ő is szenvedett… de egyszer ki kellett ejtenie. És ennek most jött el az ideje. Nem volt jó időpont. De melyik az? Egyik sem…
A mondatok végre kimondattak. A hosszú, gyötrő, egymást felemésztő halogatásnak egyszer véget kellett vetni. Aztán mégis megtörtént. Mert ez az öt év egyikükben sem múlt el nyomtalanul. A hatás megmaradt. És megmarad mindörökre. De többet nem találkozhatnak. Meghallotta a legcsodálatosabb hangot, mely valaha életre kelt és vakon engedelmeskedett. Előtte térdelt és csókolta a lábfejét. És Ő kimondta az utasításokat, noha tudta, el kell küldenie. De nem tudta megtenni. És mindvégig tudták, nem találkozhatnak többé. Mert mindig így végződne.
Az esőben újra érezte az Ő ujjait a testén, szaggatták a hátát, a farkát, érezte az ujjait mélyen legbelül. Az ujjak könyörtelenek voltak. De jó volt ez így. Eszébe jutottak az első együttlét utáni mondatok. Azok az öt éves szavak, amelyek örökre beleégtek elméjébe.
„mert mindig…”
Újra érezte az Ő illatát, érezte az ízét. Érezte, ahogy birtokba veszi a testét és használja. Az ujjak a nyakára kulcsolódtak. A nyomok még mindig látszódnak, miként a harapások is, végig a nyakán és a hátán. Újra érezte az Ő mindent betöltő lényét és erejét, mely világosságot adott a legsötétebb éjszakában és elsötétítette a legvakítóbb nappali fényt.
„mert mindig az…”
Hangosan lihegett a fülébe, ahogy betöltötte, ahogy egyre gyorsuló iramban döngette a teljes megsemmisülés felé, miközben beletépett a farkába és a zacskójába mélyesztette karmait. Nyüszített és vergődött, ami Őt még jobban felajzotta, a lökések egyre vadabbak lettek, az iram egyre gyorsabb. Mintha minden dühét ebbe az utolsó, fékevesztett erőszakba öntené. Mintha a búcsú minden kínját egyetlen tortúrába sűrítené. Talán így is van.
Talán így kell lennie.
„mert mindig az enyém…”
És amikor végre engedélyt kapott, belehatolt és nem tudott elég hálás lenni ezért a kegyért. Még ha az utolsó is. Az Istennői öl fenséges melegsége, biztonságot adó menedéke megnyugvást jelentett sajgó testének. És ő testével és magjával mondott köszönetet ezért az utolsó lehetőségért. A máskor szenvedélyes beindulás most finom volt és gyengéd. Hadd’ tartson örökké.
Hazaért. A kapunál megállt, felpillantott a házra, majd megfordult és felnézett a hajnali égboltra. Az eső verte az arcát, már maga sem tudta, hogy a könny sós ízét érzi, vagy az állhatatos nedvesség hullik alá, végigfolyva az arcán és a nyakán, végig meggyötört mellein és le sajgó ágyékáig.
Veres volt a hajnal. Álmos és szürke, csak ő volt ébren. A fák ágai karcsún hajladoztak a szélben, az idő mintha megállt volna. Örök marad már ez a szürkeség, örök marad a hajnali derengés. Ha éjszakába fordulna megint, azon sem lepődne meg.
Rágyújtott egy újabb cigarettára. És miközben mélyen leszívta a füstöt, fülébe robbantak az Ő sikolyai, melyek elnyomtak minden zajt. Elnyomták az ébredező város zaját, az eső kopogását. Az Ő utolsó sikolya, miközben elélvezett, hosszan és telhetetlenül, örökre a társa lesz már. Legalább még egyszer, utoljára örömöt adhatott.
És mielőtt becsukta az ajtót maga mögött, hallotta még a lakás mélyéről a felszínre törő, görcsös zokogást. Tudta, hogy nem mehet vissza. Elrendeltetett. A szíve megszakadt és hátrahagyta abban a csodálatos melegségben, mely nem is oly’ rég, még egyszer, utoljára megadatott neki.
Így van jól. Minden megy tovább a maga útján. Ha örök éjszaka lesz is, ha örök hajnal, ha örök szürkeség, vagy örök sötétség, az az utolsó, elégedett sikoly most már csak az övé. Ezt nem veheti el tőle senki. Mert kincs az, mint minden eltöltött perc. Minden fájdalom és minden gyönyör.
Kifújta a füstöt és újra felnézett a hamuszín égre.
„....mert mindig az enyém leszel... a tulajdonom…”