Egy rabnő visszaemlékezései

Urammal a második találkozás fájdalommal teli volt. Mikor ajtót nyitott,és beléptem hozzá,csak ennyit szólt: - Kövess! Éreztem, hogy valami "rossz" fog történni,mert feszült volt a légkör,ugyanakkor Uram parancsoló hangja továbbra is nyugodt volt. - Vetkőzz, és térdelj elém! - parancsolt rám. Én ügyetlenül megpróbáltam kibújni a ruháimból, mire Ő újra megszólalt:-10-ig számolok. Mikor a végére érek a számolásnak, és te még mindig nem térdelsz a lábaimnál anyaszült meztelen, annyival többet kapsz a pálcával, amennyivel tovább kell számolnom. Megértetted? - Igen, Uram! – válaszoltam. Igyekeztem, hogy időn belül teljesítsem a feladatot. Idegesen rángattam le magamról a felsőmet, de mintha ellenem "dolgozott volna", egyszerűen nem akart lejönni a cipzár. Verejtékeztem, mire nagy nehezen sikerült megszabadulnom tőle. Idegesen kapkodtam, Uram lassan számolt, de nem elég lassan, sajnos, sikerült 5-tel túllépnem a megengedett határt. Mire nagy nehezen megszabadultam a ruháimtól, gyorsan letérdeltem és vártam, mi fog következni/sajnos sejtettem/ Nos, látom végeztél - szólt Uram - Azért vagy itt, hogy megkezdjük a nevelésed az engedelmességre tanításod. Gondolom, a Házirendet, amit adtam neked, már kívülről tudod, ugye? - ekkor elsápadtam. Mert-, bár levelezéseink alkalmával Uram többször felhívta rá a figyelmemet, hogy a Házirend egy rabnő Bibliája kell, hogy legyen, és hogy tanuljam meg minden egyes pontját - én sajnos ezt közel - távol nem tudtam fejből. - Nem Uram, nem tudom kívülről. - feleltem szégyenkezve - Vagy úgy! - mondta Uram,és fenyegetőnek tűnt a hangja,bár ezzel együtt továbbra is nyugodt maradt. Inkább vészjóslónak mondhatnám. - Ez esetben 30 pálcát kapsz, mivel ez súlyos vétségnek számít,plusz 5-öt,mert lassú voltál a vetkőzésnél. Ez esetben én fogom számolni az ütéseket, neked annyi lesz a dolgod, hogy némán tűröd! Ha nyikkanni mersz közben, azonnal megkapod a szájterpeszt a kis szádba, hogy még kényelmetlenebb legyen a büntetésed. Sírni sírhatsz, de némán. Megértetted? - Igen Uram! - feleltem remegve. Ekkor Uram rám parancsolt, hogy feküdjek fel az asztalra. Felmásztam rá nagy nehezen/elég magas asztal volt/, ekkor Uram rám parancsolt:_Tedd szorosan a tested mellé a kezed! - én engedelmeskedtem. Uram elővett egy kötelet, és megkötözött úgy, hogy mozdulni sem bírtam. A testemet szinte mindenhol átfogta a szoros kötél, egyedül a fenekem maradt szabadon, mintegy felkínálva magát a büntetésnek. Összeszorított foggal vártam, hogy mikor sújt le először, és féltem, hogy majd nem fogom kibírni hang nélkül. Nem kellett sokáig várni, az első ütés megtörtént. Közepes mértékű volt, nem kibírhatatlan, de ebből még lesz 34, azt meg nem bírom ki jajgatás nélkül. És...2...3....4...5 minden egyes suhintással nőtt a fájdalom a hátsómon, míg Uram szenvtelenül számolta az elcsattant ütéseket. A 20.-nál nem bírtam tovább, és sikkantottam egyet. Nem kellett volna. Tudtam mi következik. Uram abba is hagyta a pálcázást, és megkérdezte:- Mit hallok, Luna, csak nem sikoltás volt? Válaszolj! - De, Uram! Bocsánatot kérek az engedetlenségemért, amiért nem tűrtem némán a büntetést! - Ugye, emlékszel, mit mondtam az elején? Halljam! - Uram azt mondta, hogy ha egy hang is elhagyja a számat, szájterpesz kerül bele - mondtam rettegve. - Helyes! - mondta Uram - Akkor most nyisd ki szépen a szád, hogy megtanuld, mindig történhet veled rosszabb, mint ami épp történik! - azzal elővette Uram a szájterpeszt,és a számba helyezte. Már akkor majd megőrültem, annyira kényelmetlenre volt beállítva, teljesen széthúzta a szám. - Na,hol is tartottunk?- kérdezte Uram, vagy inkább mondta, mivel válaszolni én már nem tudtam neki. 21...És lesújtott újra a pálcával. Így ment, egészen a kiszabott 35-ig. Én már akkor azt sem tudtam, hol vagyok, a kötelek mélyen a húsomba vágtak, a számban lévő fémtől hányingerem lett, a nyálam csorgott, a fenekem égett a pálcacsapások helyén. Ekkor Uram abbahagyta a fenyítést. Lerakta a pálcát, és kivette a számból a szájterpeszt. Végre, nem kellett „mosolyognom”, borzasztóan fájtak az arcizmaim. Majd Uram lassan eloldozott, levette rólam a súlyos köteleket. Ott feküdtem az asztalon meztelen, vöröslő fenékkel, égett, tüzelt a bőröm. Magam sem tudom hogyan, de ösztönből lassan felsejlett bennem, hogy mit kell most tennem. Zsibbadt számmal lassan megformáltam a szavakat. Három szó volt csupán,ami kimondásra várt: - Köszönöm Uram a büntetést! - hagyta el a számat. És szerintem Uram is meglepődhetett, nem számított rá, hogy tudom ebben a percben, mi is az elvárható tőlem. - Látod, nem volt hasztalan a büntetésed, valamit mégis tanultál ma! Lassan haladunk, lépésről lépésre, hogy minden kötelességeddel tisztában légy, és ne felejtsd el soha ki vagy valójában: Egy rabnő, aki Urát szolgálja! - Majd Uram hozzám lépett, és egy hűs kenőccsel lassan bekente a sajgó fenekem, és megsimogatta a fejem. Atyai simogatás volt, féltő, gondoskodó. Éreztem erős kezét, megnyugtatott a közelsége. Én ekkor ellenállhatatlan vágyat éreztem, és a pillanat törtrésze alatt, gondolkodás nélkül odafordítottam az arcom meleg tenyeréhez, és megcsókoltam a kezet, ami az előbb annyi fájdalmat okozott. Majd hirtelen feleszméltem, hogy ezt nem szabad, nem kaptam rá engedélyt, és mit is képzelek, hogy csak úgy engedély nélkül csókolgatom Uram kezét. El akartam fordítani a fejem, de Uram /sejtette mire készülök/ nem engedte, hanem tartotta az arcom továbbra is a tenyerében. Aztán egyszer csak annyit mondott:- Látod, rabnőm haladunk!...