Találkozás a végeken (4)

Mikor már Ernő volt X állásban kikötözve az András-kereszten, és Balázs feküdt előtte a padlón és hátra nyúlva, erősen markolta Ernő bokáit, megkérdeztem:
- Jól meggondoltad Balázs ezt a cserét? – a kérdéssel kicsit kínoztam őt. Főleg jobban a várt, de késlekedő végrehajtásommal. Balázs kivárva, meggondolva, nehezen, de végül bólintott, viszont nem szólalt meg.
- Rendben, akkor előtte még áttesszük a kínai pálcikákat is rád. – kezdtem, majd mikor az is meg volt, mert előtte még Balázsról le kellett szednem a bőr tangát is ehhez, akkor vettem a napolajat, Balázs golyóit és farkát is alaposan bekentem azzal. Közben persze nem mulasztottam el, hogy alaposan meg ne szorongassam, ha már úgy is a kezeim közé kerültek. Balázs tűrte, nem sziszegett.
- Akkor jöhet a próba, a gyertya-próba végre. – szóltam és eléggé magasról csöpögtettem Balázsra, aki próbált elmozdulni a gyertya cseppjei elől, a padlón. Nem nagyon sikerült, viszont annyit elért, hogy nem csak a fanszőrzetére, de egy-egy csepp közben a farkára, sőt a hátrahúzott bőre következtében a védtelenül maradt makkjára is került, amit érezve feljajdult, de nem csak Ő, hanem Ernő is.
- Kérem, Uram, kegyelmezzen Balázsnak, inkább mégis csak rajtam, rám csepegtessen!
- Arra is sor fog kerülni, de előbb még Balázs csak szenvedjen, amiért Veled összeesküdött, ellenem s tilalmam ellenére megegyeztetek, hogy ide jössz Te is. – mondtam s újra úgy irányítottam a gyertyát, hogy a csepp Balázs farkára, makkjára kerüljön, cseppenjen.
Balázs, hallva a kijelentésemet összeszorította a száját és úgy állta meg, hogy ne jajduljon fel, sziszegjen a fájdalomtól. Ernő teste megvonaglott, látva az újabb cseppek érkezését barátja makkjára, de ő sem szólalt meg.
Én pedig, mivel így nem érdekes a kínzás, visszatettem a gyertyát a tartóba és a korbácsért nyúltam s azt pörgetve vertem le a padlón fekvő s Balázs testére rászáradt sztearin cseppeket. Bár mennyire is akarta Balázs, hogy ne sziszegjen, jajgasson, mégis mikor egy-egy csepp a szőrszálaihoz tapadva került leverésre onnan, mégis csak fel-feljajdult. A harmadik után ledobtam a korbácsot és megszólaltam:
- Okos cselekedet. Inkább jajgass, mint tűrj, mert az fájdalmasabb és hosszasabb szenvedést okoz neked, s kevesebb örömet nekem, mert alapvetően én nem vagyok szadista, nem élvezem, ha Ti kínlódtok, szenvedtek. – nyugtáztam.
- Igenis Uram! – szólalt meg Balázs s látszott, hogy jól esik neki a megszólalás, a gőz kiengedése magából.
- Akkor most nézzük, hogy Ernő is megértette-e a leckét. – szóltam és mutattam, hogy Balázs álljon fel és cseréljenek helyet megint a fiúk.
Mikor Ernő került újra Balázs elé a padlóra és átfogta hátranyúlva annak bokáit, rászóltam:
- Nyújtózz jobban Ernő, hogy kidomborodjon a mellkasod, felemelkedjen a derekad a padlóról, mert akkor feszesek az izmaid és nehezebben fog menni azok ellazítása s így az elhúzódás a gyertyacseppek elől! – utasítottam a padlón fekvőt, majd vettem az első gyertyát és közelítettem azzal a teste felé. Szándékosan megdöntöttem a gyertyát, hogy arról lecseppenjen az első csepp, de az ne érje Ernő testét még. Ernő azonban látva a gyertyáról a csepp elindulását, már sziszegett is.
Én, majd Balázs is elnevettem magamat erre.
- Korai volt. Látod Ernő, ne higgy a szemednek, hanem inkább csukd azt be és érezd a testeden a cseppeket, mert akkor azt érzed, de csak azt. – oktattam Ernőt s egyben Balázst is. Ernő becsukta a szemeit s úgy várta a következő cseppeket.
Viszont nem érkeztek meg a testére az újabb viaszcseppek, mert helyette hangokat hallottunk. Még pedig újra csengő hangját. Elcsodálkoztam. De nem csak én, a fiúk is. Ernő felnyitotta a szemeit, miközben Balázsra felnézett, de az ingatta a fejét, mutatva, hogy nem érti ezt.
- Vártok még valakit? Újabb beavatott barát érkezik? – kérdeztem meg gúnyosan tőlük.
- Nem, nem Uram! – felelték szinte egyszerre. – Más nem tud erről, a játékunkról, sem Önről, Uram. – bizonygatták nekem, meg egymásnak is.
- Akkor mi legyen? Ki menjen ajtót nyitni? Te Balázs, vagy Ernő? – kérdeztem meg.
Egy ideig nem jött válasz egyiküktől sem, majd végre Balázs szólalt meg:
- Uram, lehetséges lenne, hogy újra Ön menjen megnézni? Mivel senkit sem várunk, így az érkező biztosan igencsak meg lesz lepve, mikor Önt meglátja, így könnyen kipenderítheti, a beengedés helyett. – mondta el akadozva Balázs.
- És ha ugyan meg lesz lepve, hogy engem, egy idegent lát, de mégis nagyon erősködik, akkor beengedem és jön, aminek jönnie kell? – kérdeztem meg most én Balázstól. Az nem válaszolt, csak megrándította a vállát erre.
- Rendben, akkor belátásom szerint cselekszem. – mondtam és indultam fel a kapuhoz.
Mivel a kapun nem volt kipillantó ablakocska, így ki kellett nyitni a kaput, hogy lássam ki áll kint. Meg is láttam. De nem egy valaki állt ott, hanem kettő! Két hölgy. Azok is igencsak meg voltak lepve, mikor engem láttak meg a kapunyílásában.
- Már ne is haragudjon Uram, ki Ön? S hogy kerül ide, azaz oda be? Hol a férjem, a Balázs, vagy az a léhűtő barátja, az Ernő, az Ő férje? – mutatott a mellette állóra a kérdező hölgy, aki az idősebb volt.
- Balázs és Ernő itt volt, de most éppen nincs, mert elmentek valahova az előbb. – mondtam egy szuszra, próbálva erősen meggyőző lenni.
- Ja, vagy úgy. Az előbb. Mennyivel előbb? Mi már akkor érkeztünk, mikor Ernő megérkezett, de az óta senki sem ment ki innen. Sem egyedül, sem Ők ketten. - Szólt határozottan újra a kérdező hölgy és merőn a szemembe nézett. – Ki Ön? – tette fel a kérdését újra s közben ujjával a mellemre mutatott.
- Én a Dombi vagyok. Dombi Félix. – feleltem nyugodtan, kissé meghajtva magamat feléjük.
- Én Balázs felesége vagyok, Ő pedig Ernő barátnője. – mutatta be magukat a hölgy s hozzátette: – Akkor bemehetünk? Bent majd megvárjuk a fiainkat, mert férfiainknak nem nevezném azokat. – szegezte még mindig a mutatóujját a mellemnek a hölgy s lépett volna befelé.
- Hohó, ne olyan gyorsan! Lassan a testtel. Azt bárki mondhatja, hogy Balázs, vagy az Ernő hozzátartozója. Mi a bizonyíték erre? – álltam el a kapu bejáratát előlük.
- Nézze Uram. Mivel itt lakom, el tudom sorolni a ház helyiségeit, egyes jellemző bútorait, a meglévő, vagy meg nem lévő szőnyegeket stb. stb. Ez elég bizonyíték lenne Önnek? – kérdezte meg a hölgy tőlem.
- Éppen elég lehetne, de inkább várják meg a fiaikat kint, s majd azokkal együtt bejönnek, ha visszatértek s azok akarják, hogy bejöjjenek velük. – szóltam határozottan s mozdultam, hogy lezárva a vitát, becsukjam az orrukra a kaput.
- Ácsi, Uram! – mozdult a hölgy. – Ne tegye ezt, mert kénytelen lennék, kihívni a rendőrséget s akkor nem csak azt kellene Önnek megmagyaráznia már pontosabban Nekik s nekünk is, hogy mit keres a házunkban, de arra is magyarázatot kellene adnia, hol vannak a fiúk, s ha bent vannak, mondjuk lent a pincében, akkor miért vannak ott, mit csinálnak ott és Ön mit csinált velük. Mert feltételezem Ön tett velük valamit s nem Ők Önnel? Nemde? – hadarta el nekem, miközben a lábát a kapunyílásba tette.
- Mondottam már, hogy a fiaink, mert nem férfiak azok, határozatlanok, de Ön nem az! Önről el tudom képzelni, hogy nem csak Dombi a neve, de Dom is, mint ahogyan én Domina vagyok. Mi „szagról” is megismerjük egymást . – szólt és mereven nézett.
- Igen, igaza van Hölgyem. Dom, azaz Mester vagyok, s azért vagyok itt, hogy Balázst és Ernőt móresra tanítsam, azaz eljátsszak egy kicsit velük. Ezt tettem eddig. Ezért is jöttem én, mert Ők nincsenek abban a helyzetben, hogy ezt megtegyék! Mezítelenek.
(folyt. köv.)