Találkozás az ÚRRAL

Annyiszor elképzeltem őt… az én Uram! Már hónapok óta leveleztünk. Valójában, én leveleztem vele, hiszen sokszor válaszra sem méltatott. Hiába toporzékoltam, hisztiztem, kérleltem, könyörögtem, vártam minden megnyilvánulását… hónapokon át… Nem értettem miért? Miért nem kíváncsi rám, miért nem akar engem látni az én Uram? És ha tényleg nem, akkor miért alakít, formál engem? Miért pocsékolja rám drága idejét?
Annyira vágytam már az érintésére, az ölelésére, a magabiztosságára, kérlelhetetlenségére és bármire, ami Ő, ami valódi.
Aztán megértettem, amikor kiadta a rég áhított, és oly nagyon kívánt bűvös parancsot. Találkozni fogunk!
Egyszeriben a sok hallgatás és gyötrődés mind, mind értelmet nyert. Már elkötelezett, odaadó, szerelmes, és mindenre kész szolgálólányává nevelt. Megtörte csökönyösségem, lehűtötte a bennem lávafolyamként izzó türelmetlenséget… elkészültem, az Ő műve, Ö tulajdona. Már nem csak gondoltam, hanem azzá váltam, amivé tenni akart, az életem részévé lett. Nem maradt bennem egyéb vágy, csak szolgálni ŐT… érezni, tudni azt, hogy elégedett. Feltételek, korlátok, kérdések nélkül.
Izgalommal és szorongással vártam a nagy napot. Mindent előírásszerűen igyekeztem intézni. Szoknya, combfix, persze mindkettő új. Alaposan tisztálkodtam, és mindenemet addig borotváltam, hogy szinte már fájt. Jaj, csak elégedett legyen majd velem!!! Csak öröme teljék bennem, képes legyek megfelelni NEKI! Nehogy elrontsam megint, mint már annyiszor.
A percek és órák – úgy tűnt – cammogtak, mintha megállt volna körülöttem az idő. Mégis rettegtem, nehogy elkéssek. Fogalmam sem volt, mi fog történni velem, hiszen ő lesz az én ELSŐ Uram. Már jó előre megérkeztem a kívánt helyre. Leszegett fejjel várakoztam, miközben majd elégtem a vágytól, hogy körülnézzek. Bár nem kaptam ilyen irányú utasítást, mégis tudtam, legbelül éreztem, Uram ezt akarná. Hát csak álldogáltam ott, fogalmam sem volt mennyi idő telhetett el, még az órámra sem mertem rápillantani. A cipőm orrát bámultam, szintén új, ezt is erre az alakalomra vettem. Kissé piszok csúfította el az orrát. Úgy tűnt, egy örökkévalóság telt el érkezésem óta.
Végül megértettem, nem kell felpillantanom ahhoz, hogy tudjam, megjött! Éreztem átható pillantását, ahogy végig mért, lassan, komótosan megmustrált. Még mindig leszegett fejjel álldogáltam, amikor hozzám lépett. Láttam az öltönynadrágját és a hozzávaló makulátlan fekete cipőt. Továbbra sem mertem felpillantani, lélegzet visszafogva vártam, hogy mi fog történni.
Szép napot Kedvesem! Nem kell megszólalnia, csak kövessen! Világos autóhoz vezetett, és beültetett, majd beült és indított…
Egy szobában tértem magamhoz az ájultságból. Egyedül voltam. Körbenézvén láttam, hogy a szoba tiszta, szépen berendezett, valószínűleg egy panzió, vagy szálloda lehet. Mivel úgy tűnt, egyedül vagyok felálltam, hogy körülnézzek. Valóban nem volt ott senki, rajtam kívül, csak egy üzenet. URAM-tól. Csak néhány sor. Láthatom hát a kézírását!!! Szép, kiművelt férfiírás, állapítottam meg. Felemeltem a cetlit az asztalról és leültem, nehogy megint elájuljak, és olvasni kezdtem: „Legközelebb majd jobban megy, ne bánkódj, Kislány. Urad.” …
Folyt. Köv.