Kesergő (még mindig )

Boldogságban fürödtem én, majd egy évig,
most tudnám csak megbecsülni azt a régit,
édes hangja gurult felém, mint a kacagás,
nem maradt más mára nekem : a szomorúság.

Én dobtam el magamtól a Kedvesemet,
azt, aki a világon legjobban szeretett,
vissza mennék hozzá, Isten bizony,
jóvá tenni a tettemet, ahogy tudom.

Megkérdezném tőle, hogy szeret e még ?
Bár lehet, hogy nem állnám a tekintetét,
mégis micsoda boldogság lenne,
gyönyörködni azokba a csodás szemekbe.

Testem-lelkem csak az övé lehet,
innentől én az Ő szolgája leszek,
boldogan hajtok előtte fejet,
s ezennel átnyújtom szerelmemet.