Cs. története VII.

 
Nem szóltam semmit, csak tartottam a kezét, nehogy valami felelőtlen mozdulatot tegyen.
Valójában nem vállaltam nagy kockázatot, a lakás a legfelső szinten volt és úgy helyezkedett el, hogy a liftből kiszállókat csak az láthatta szemből, aki a liftajtó előtt állt – vagy egyenesen abból a lakásból jött ki.
Némi kockázat persze adott volt valami postás, vagy villanyóra-leolvasó személyében – de hát kockázat nélkül, mint tudjuk, nincs veszteség sem.

- Bíboros!!! – ezt Cs. sziszegte fojtottan, miután a lift némi bizonytalankodás után zökkenve megállt, miközben keményen dolgozott a szabaduláson.

Esélye persze annyi volt, mint Szálasinak a Kossuth díjra, a háta mögött keményen fogtam a csuklóit.
A liftajtó kinyílt – és láss csodát, nem állt ott az Üdvhadsereg és egy szüfrazsettekből álló fogadó bizottság, így Cs. is megnyugodott – hm … valamelyest.

Sajnos az ajtó előtt igazi patthelyzet alakult ki: a nyitáshoz legalább egy kezemre szükség volt, a csuklóit viszont egy kézzel biztosan nem tudtam volna összefogni még a háta mögött sem.

- Most elengedem a kezét, de ha ficánkolni mer, odabent megkötözöm és véresre korbácsolom! - Amennyire tőlem telt, próbáltam szigorú hangsúlyt adni a szavaimnak.
Túlságosan eredeti éppenséggel nem voltam - akár az idézőjelet is kitehettem volna az „O történetéből” vett gondolat elé – de jobb hirtelen nem jutott eszembe.

- Mindjárt bepisilek a félelemtől, Uram! – sziszegte Cs. és nem lehetett nem kihallani a gúnyt a hangjából.
- Őstehetség vagy! Sikerült bemanőverezned magad Scylla és Charybdis közé, sok szerencsét! – ezt hál’ Istennek nem Cs. vágta hozzám, hanem a saját bizonytalanságom, bár ez semmit sem változtat azon a szomorú tényen, hogy tökéletesen igaza volt.

Van egy régi kártyás mondás: ha szar a lapod, licitálj furmányosan! Ennél rosszabb lapot már komoly erőfeszítés lett volna elképzelni is, így hát maradt a furmány.
Úgy tettem, mintha nem hallottam volna a megjegyzést és kinyitottam az ajtót. Viszont odabent látványosan elővettem az ifjú hölgyet.
A hajánál fogva ráncigáltam a konyháig – a konyhaasztal méreténél és magasságánál fogva kiválóan alkalmas efféle célokra, emellett a konyhában általában hideg burkolat van, ami ez esetben remekül beleillett az elképzeléseimbe.
Nem túl finoman az asztalra hasaltattam és a csuklóit kikötöztem az asztal lábához, persze az asztallap túloldalán. A bokái a másik két, innenső asztallábbal kerültek bensőséges kapcsolatba. Talán furcsának tűnik, de Cs. várakozásteljes, boldog arckifejezéssel nézett az elkövetkezendő történések elébe.

- Jön még kutyára teherautó! – gondoltam magamban, aztán szép komótosan előkészítettem a büntetéshez. Felhajtottam a szoknyáját, lehúztam a bugyit – csak a térdéig tudtam lehúzni, de ez több is volt, mint elég.
- Óh, csak a lényeget felejtem el! – csaptam a homlokomra, majd látványos matatás közepette behoztam a fürdőszobából egy műanyag lavórt.

Cs. ezt már nem látta, ezért addig szöszmötöltem a lába között a lavórral, amíg rá nem jött, mi is készül itt.

- Bíboros! Ezt nem gondolhatja komolyan!
- Kedvesem! Ez egy kölcsön lakás. Nem hagyhatom, hogy a padlóra eressze fájdalmában!

Édes volt, amint újra előadta a kaméleon-számot. A hófehér és a padlizsán-lila között egyetlen árnyalat sem maradt ki.
Cs. büszke, öntudatos nő volt - én pedig éppen erre alapítottam az ármányt.
Ha csak egy kicsit is belegondol, rájöhetett volna, hogy nem tenném kockára az épp csak bimbózó kapcsolatunkat azzal, hogy ilyen csúnyán meggyötröm mindjárt kezdésnek, ám az a kép, hogy kikötözötten, mozgásképtelenül a konyha kellős közepére csurrant – én pedig vigyorogva végignézem, olyan sokkolóan hatott rá, hogy megbénította minden gondolkodó agysejtjét és végül könyörgőre fogta.

- Kérem, Uram – az Uram ezúttal sokkal tisztelettudóbbnak hangzott – ne tegye ezt meg velem! Könyörgök!
(folyt. köv.)