Bejegyzések idő szerint
2011. 07. (1)
2011. 05. (2)
2011. 03. (1)
2011. 02. (1)
2011. 01. (1)
2010. 11. (1)
2010. 10. (2)
2010. 09. (2)
2010. 08. (2)
2010. 07. (3)
2010. 06. (4)
2010. 05. (6)
2010. 04. (3)
2010. 03. (8)
2010. 02. (4)
2010. 01. (11)
2009. 12. (5)
2009. 11. (6)
2009. 10. (1)
2011. 05. (2)
2011. 03. (1)
2011. 02. (1)
2011. 01. (1)
2010. 11. (1)
2010. 10. (2)
2010. 09. (2)
2010. 08. (2)
2010. 07. (3)
2010. 06. (4)
2010. 05. (6)
2010. 04. (3)
2010. 03. (8)
2010. 02. (4)
2010. 01. (11)
2009. 12. (5)
2009. 11. (6)
2009. 10. (1)
Zagyva gondolatok (vol.5)
Megjelent: 2010. 06. 17.
Sebek, hegek…
Ahogy jövök-megyek a nagyvilágban, azt tapasztalom, látom, hogy eszméletlen emberek (ezt most tessék pozitívan érteni), eszméletlen sebeket, hegeket (ezt már nem kell) hordoznak magukban.
Sajnos a járás már csak ilyen. Benne van az elesés kockázata.
Szerintem nincs olyan ember, aki ne hordozna lelkén valamilyen heget esetleg sebet. Ahogy ezek gyűlnek, sokan lassan elfelejtenek merni érzelmeket táplálni. Kiégnek, önpusztítani kezdenek, beveszik magukat a várfalaik közé…s sokszor onnan nincs kiút…vagy nehéz, nagyon nehéz.
Ez nem feltétlenül az ő hibájuk. Bármilyen kapcsolat alakul is ki a felek közt, mindig kettőn áll a vásár.
Ahogy egy számomra igen kedves hölgyemény (ki anno egyfajta mentorom is volt, s elárvult időszakomban pótanyám) tükrére volt kiírva emlékeztetőül: „Ki nem szeret az sebezhetetlen, de ugyanakkor nagyon magányos is…”
Merni kell érezni, élni, különben megette a fene az egészet. És igen, benne van az is, hogy nem úgy sül el, benne van az is, hogy nem úgy sikerül és majd’ beledöglik az ember… De meg kell tenni a legnehezebbet: felállni s lépni egyet előre…majd még egyet s még egyet…hisz az élet túl rövid ahhoz, hogy keseregjünk…vagy, hogy „ronda” partnerekkel táncoljunk.
Most úgy érzem túljutottam valamin…
Nem oly rég én is a padlóra kerültem, méghozzá igen keményen. Talán pattantam is párat. Kicsit dobáltam magam odalent, vergődtem…közben körém gyűlt néhány barátom. Páran értem nyúltak, nem hagytam magam, csapkodtam mindenfelé, ütöttem a földet, hogy már megint arccal benne fekszem. Ekkor egyikük fejmosás gyanánt a nyakamba zúdított egy vödör hideg vizet…s akkor ledermedtem.
Most mi a fenét csinálok? Minek marom, tépkedem magam? Fokozatosan lenyugodva néztem körül, mígnem egyvalaki maradt csak a közelemben. Ő nem akart talpra állítani, csak állt és nézett mosolyogva, de mégis…a mosolya felsegített. Miután úgy ahogy lábra álltam s elindultam, ő jött velem: együtt bandukolunk hol közelebb hol távolabb a másiktól…s szerintem tudjuk: ha valamelyikünk meginogna újra, a másik ugrani fog, hogy elkapja…vagy legalábbis, hogy felsegítse.
És ez jó…
Magamból kiindulva azt tudom mondani: ne engedj a föld húzásának…merj mosolyogni másokra, merj bízni bennük egy adott szintig. Mert a nap minden reggel felkel és minden új nap ajándék…s lehetőség.
Őrizd meg barátként azokat, akik erre érdemesek, az ő hangjukat halld meg, a többi mehet a lecsóba. Hogy így a fazék túl nagy lesz? Számít? Legalább az egymást csócsálók jóllaknak.
S ne feledd: azért élünk, hogy tanuljunk és boldogak legyünk. Mert a kettő nem zárja ki egymást.
Ahogy jövök-megyek a nagyvilágban, azt tapasztalom, látom, hogy eszméletlen emberek (ezt most tessék pozitívan érteni), eszméletlen sebeket, hegeket (ezt már nem kell) hordoznak magukban.
Sajnos a járás már csak ilyen. Benne van az elesés kockázata.
Szerintem nincs olyan ember, aki ne hordozna lelkén valamilyen heget esetleg sebet. Ahogy ezek gyűlnek, sokan lassan elfelejtenek merni érzelmeket táplálni. Kiégnek, önpusztítani kezdenek, beveszik magukat a várfalaik közé…s sokszor onnan nincs kiút…vagy nehéz, nagyon nehéz.
Ez nem feltétlenül az ő hibájuk. Bármilyen kapcsolat alakul is ki a felek közt, mindig kettőn áll a vásár.
Ahogy egy számomra igen kedves hölgyemény (ki anno egyfajta mentorom is volt, s elárvult időszakomban pótanyám) tükrére volt kiírva emlékeztetőül: „Ki nem szeret az sebezhetetlen, de ugyanakkor nagyon magányos is…”
Merni kell érezni, élni, különben megette a fene az egészet. És igen, benne van az is, hogy nem úgy sül el, benne van az is, hogy nem úgy sikerül és majd’ beledöglik az ember… De meg kell tenni a legnehezebbet: felállni s lépni egyet előre…majd még egyet s még egyet…hisz az élet túl rövid ahhoz, hogy keseregjünk…vagy, hogy „ronda” partnerekkel táncoljunk.
Most úgy érzem túljutottam valamin…
Nem oly rég én is a padlóra kerültem, méghozzá igen keményen. Talán pattantam is párat. Kicsit dobáltam magam odalent, vergődtem…közben körém gyűlt néhány barátom. Páran értem nyúltak, nem hagytam magam, csapkodtam mindenfelé, ütöttem a földet, hogy már megint arccal benne fekszem. Ekkor egyikük fejmosás gyanánt a nyakamba zúdított egy vödör hideg vizet…s akkor ledermedtem.
Most mi a fenét csinálok? Minek marom, tépkedem magam? Fokozatosan lenyugodva néztem körül, mígnem egyvalaki maradt csak a közelemben. Ő nem akart talpra állítani, csak állt és nézett mosolyogva, de mégis…a mosolya felsegített. Miután úgy ahogy lábra álltam s elindultam, ő jött velem: együtt bandukolunk hol közelebb hol távolabb a másiktól…s szerintem tudjuk: ha valamelyikünk meginogna újra, a másik ugrani fog, hogy elkapja…vagy legalábbis, hogy felsegítse.
És ez jó…
Magamból kiindulva azt tudom mondani: ne engedj a föld húzásának…merj mosolyogni másokra, merj bízni bennük egy adott szintig. Mert a nap minden reggel felkel és minden új nap ajándék…s lehetőség.
Őrizd meg barátként azokat, akik erre érdemesek, az ő hangjukat halld meg, a többi mehet a lecsóba. Hogy így a fazék túl nagy lesz? Számít? Legalább az egymást csócsálók jóllaknak.
S ne feledd: azért élünk, hogy tanuljunk és boldogak legyünk. Mert a kettő nem zárja ki egymást.
Hozzászólások
Amit hozzátennék: Az én felfogásomban élet értelme maga a lét és benne az emberek, a fent és a lent, a küzdelem, a játék, és a változás. Ha hiszel a változásban, a céljaidban, a vágyaidban és teszel is értük, akkor megvalósulnak.