Ott és akkor...
Megjelent: 2010. 06. 08.
Midőn eljött hétvégén a jó idő, egy kedves barátommal fagyizni mentünk. A körúton van több óriás fagyis is, ezek közül néztük ki vágyaink teljesítésére az egyiket. Szerettem volna meghívni, de ő gyorsan arrébb tolt és kért három fagyit. Szemem sarkából körbevizslattam, hogy hátha egy ismerős lopakodott oda hozzánk a tudtomon kívül…de nem. Két embernek három fagyi…?
Mosolyogva vártuk a fagyit, közben fecsegtünk mindenféléről. Megjöttek az adagok: tényleg óriási…
Elfelé jövet a fagyistól kiszúrtam azt, amit ő sokkal korábban megtett, mint kiderült: a fagylaltos közelében lévő telefonfülke túloldalán egy koldus nő üldögélt, a kb. 4-5 éves porontyával…
…pont arrafelé sétáltunk, a barátom se szó se beszéd, a gyerek kezébe nyomta mosolyogva a fagyit, és ment tovább.
Megdöbbentem, de ugyanakkor mást is éreztem (azon kívül, hogy vigyorra görbült a szám).
Valami bekattant a fejemben…igen ez az!
Az a sokszor végeláthatatlan lista, amit gondolunk, írunk, miközben próbáljuk megfogalmazni, mi azaz apró de lényeges dolog, amit hiányolunk a nagyvilágban.
Amit legalábbis amit én hiányolok, de nagyon…
Ott és akkor megtapasztaltam, abban az egyszerű gesztusban, ahogy nem szólt a gyerekhez, „csak” mosolygott egész lényével és hezitálást mellőzve a másik markába nyomta a tölcsért.
Ott és akkor, ő egyetlen pillanatba belesűrítette az egészet…
Köszönöm
(jól jellemzi őt szerintem az, hogy utána azért támadt lelkiismeret furdalása, hogy nem nagy-, „csupán” kicsi fagyit adott a gyermeknek)
Hozzászólások