Trubadur daltöredékek a XX. századból (ismeretlen szerző, fordította : Eibert J.)
Megjelent: 2010. 10. 11.
elbarangoltam, hazátlan kutyaként,
keresem az otthonom, ugye megért,
nincs maradásom már a bőrömben,
szegény, nemesnek előjoga leszek,
aki megkér, amikor megnyúz, hogy
most ne vonyítsak, olyan nagyon,
amikor csontomig hatol, behúz a
hideg a húsomba fájón, nem ettem
a boldogságot, csak amikor a mámort
önmagamnak is hazudtam, sosem
volt ilyen hideg, de magamnak csináltam,
hivatásom a szenvedés, és a nyűg, most
legalább értelme lenne annak, hogy ez a
bunda miért tűrt eddig annyi bolhát, verést,
kificamított vágyakat, és keresést egy jó
akolért, ahol a bőröm nélkül sem fázom,
nyúzottan másokért, csak maga kell nekem,
semmi más, és senki más, kegyelmezzen
meg, amikor pusztulni lát, és dobjon csontot,
egy keveset, rágódjak azon, és ne keressek
farkast, szukát, hímet, akik felfalnak, amikor
éppen érzek, valami belső remegést a tájban,
ismerős tanyára, falura vártan, ahol helye van
az ebnek, kivert kutyaként is szeretnek, lázas
hajnalokon a Napra tárva, éppen belehalok
ebbe a világba, hogy annyi szerelmet hiába
tékozoltam, kielégülni csak más tudott, pedig én
sohasem koholtam hamis vádat a kéjről, nyaltam
én bárki seggét, aki csak képről is felismerte
bennem az Istent, aki állítólag bennem lakik,
pedighogy nincsen is karát, ami megmérné a
lelkemben a halált, amit a Fiú magára vett egykor,
bizonyítván, hogy az Atyja mind bennünk lakol,
álmodik, és szenved, a szeretet nélküli csendet
kapirgálva mások arcáról, én nem vagyok ember,
ebben valami meggátol, talán éppen az Isten,
minden nap a Fiúvá lettem...még sincs semmi
megváltás bennem...az Angyalom hiába zokog
már évek óta, nincs az ötvenhármasban semmi
csoda, éppen ennyi ideje várom, hogy az anyám
szeressen, és az apám ne utáljon, de Mária és az
Atya sem kegyelmezett bennük, nem vagyok MÉG
szerethető, még az is eltűnt belőlem, aki voltam, a
romjaimban lakom, meglakoltan, mégis feloldozás
nélkül, egyetlen szerelemre vágytam, és már hanyadszor
kékül el a szám, a sírástól is a májam, vörös a szemem, és
ajkamon a nyál csorog a földre le, nem termékeny még
így sem a testem, lelkem pedig asztag, kifosztott már,
cserebogár, kurva cserebogár, elcseréltek valakivel, annak kellene most
éppen sírnia, nem én vagyok a lator, az én keresztemnek középen kellene megállnia a sarat a végtelen hegyen, pusztában kellene lennem keresztelőnek, igen ott János a nevem, Jónás vagyok a kénytelen próféta, nem, én nem lehetek az éhes cethalnak a gyomra, kiköpött a történelem, hiába vágytam hatalmassá lenni, kérek egy lavórt, tessék engem újszülöttként és újra először megfürdetni, a szőrös orvoskéz kaparja le rólam késsel a magzatmázat, vagy dobjon vissza anyám méhébe, hogy valami szépet is lássak, osszanak ketté két csodás sejtre, lőjenek vissza egészen az apám heréjébe, adómentes tüszőn át bújjak a fészekbe, ne én legyek az aktuális pete a megérésre, tartsak ki a meddővé vált létig, temessenek el anyámmal, és ne is értsék miért nem születtem meg egykor...Isten gondolata lennék, mint régkor, de hessentse el az az Isten, ez a gyermek nem fog megszületni, mondja, és krákogjon irigyen, bambán, mert inkább köpnie kellene, engem nem akarván megteremteni, részeg volt, vagy mi, amikor rám gondolt és nem ment ki pisálni az Űrbe egy nagyot, belefehéríteni a Tejútat az éjbe... Nem vagyok csillag, és egyetlen bolygó sem, az antianyag vagyok megsemmisülten ebben a világban.
Másnap…
meglocsoltam a virágokat,
kínoztam őket napok óta,
nem kaptak inni sem enni,
haljanak meg ők is virradóra,
hidegben fagyban sárban,
ne ünnepeljék magukat
virággal, a zöldjük legyen
sápadt, ne pompázzanak,
ha éjjel én is fáztam...
de megenyhültem mára,
a dolgos hét-köz nekem
is beintett, menjek a
dolgomra tüstént, a mai
hétvégén a belem kitekintett,
pedig csak álltam, feküdtem
feszülten, nincs itthon semmi
menedékem, szöknék már
el innen...régi szagok és
emlékek elől, itt nem vagyok
én, a múltam van legbelül és
mindenütt porzik a száraz
emlék, éjszakák, és nappalok,
finom kelmék, gyöngyöző női
illatok, az orgazmusbeli édes
sikolyok, a boldog dicsérő
vad visszacsókok, a szeretlek
is százszor megkapóbb ott,
ahol a meztelen asszonytest
is engem dicsér, a patakok
vize sem lehet szebb ennél, mint a
boldog kielégült asszonykacagás,
ha én adom a teste útszéli mámorát,
amikor tele a szoba a szerelemmel,
amikor a hűs bor után úgy néz rám,
mint aki éppen felemel egy piedesztálra,
és nem látszik még szemében a sötét
poklok átka, amikor a keze simogat még,
amikor az látszik, hogy tenyerében a szép
tányér is ép, a mozdulat még nincs benne,
hogy a földhöz vágja, életünket törje ezzel
is ezer szilánkra össze, hogy hasadjon meg,
és szét a reményünk, a zöld hitvesi ágy is vetetlen
legyen...már másfél éve senki sem kacag benne
attól hogy jó vagyok, és neki férfi lettem, és bennem
is halad a teremtés az ágyéka felé, nincs a magnak
földje, rügye, ága, belemeddültem ebbe a világba.
A Kékszakállú lettem a boldog nyári lakban, a
holt hitvesek sápadtan sorakoznak az utolsó
szobában: egyiké a reggel, amikor újságot vittem,
másikuké a napom, minden perc hetedíziglen,
az utolsó termő ágyék, harmadiké a pillanat este,
amikor delfinként körbekerítve felszabadította
bennem a hím csipkerózsa álmot, egy csókkal,
és a röpke pilla, aki megharapott, amikor ezer
jajjal elélvezett, és a dundi mókus a csücsöri szájjal,
aki a lelkemet kenegette hájjal, a nevetés szelleme...
és a sötét éjszakai mámor, az Ágikban is legmélyebb
vándor, a szenvedély sötét mély rabja, aki mellett
egyszerre voltam a rab, és önmagam rabtartója,
aki a szabadságban is a félelemmel játszott, és
rám szabadította az egész világot... és a röpke órák
asszonyai még... ideje meghalnom, vagy végleg
boldoggá tenni a létem megmaradt óráit...
Úrnőm, ez vagyok, voltam, itt térdelek
a lábai elé omoltan, halálra szánván.
keresem az otthonom, ugye megért,
nincs maradásom már a bőrömben,
szegény, nemesnek előjoga leszek,
aki megkér, amikor megnyúz, hogy
most ne vonyítsak, olyan nagyon,
amikor csontomig hatol, behúz a
hideg a húsomba fájón, nem ettem
a boldogságot, csak amikor a mámort
önmagamnak is hazudtam, sosem
volt ilyen hideg, de magamnak csináltam,
hivatásom a szenvedés, és a nyűg, most
legalább értelme lenne annak, hogy ez a
bunda miért tűrt eddig annyi bolhát, verést,
kificamított vágyakat, és keresést egy jó
akolért, ahol a bőröm nélkül sem fázom,
nyúzottan másokért, csak maga kell nekem,
semmi más, és senki más, kegyelmezzen
meg, amikor pusztulni lát, és dobjon csontot,
egy keveset, rágódjak azon, és ne keressek
farkast, szukát, hímet, akik felfalnak, amikor
éppen érzek, valami belső remegést a tájban,
ismerős tanyára, falura vártan, ahol helye van
az ebnek, kivert kutyaként is szeretnek, lázas
hajnalokon a Napra tárva, éppen belehalok
ebbe a világba, hogy annyi szerelmet hiába
tékozoltam, kielégülni csak más tudott, pedig én
sohasem koholtam hamis vádat a kéjről, nyaltam
én bárki seggét, aki csak képről is felismerte
bennem az Istent, aki állítólag bennem lakik,
pedighogy nincsen is karát, ami megmérné a
lelkemben a halált, amit a Fiú magára vett egykor,
bizonyítván, hogy az Atyja mind bennünk lakol,
álmodik, és szenved, a szeretet nélküli csendet
kapirgálva mások arcáról, én nem vagyok ember,
ebben valami meggátol, talán éppen az Isten,
minden nap a Fiúvá lettem...még sincs semmi
megváltás bennem...az Angyalom hiába zokog
már évek óta, nincs az ötvenhármasban semmi
csoda, éppen ennyi ideje várom, hogy az anyám
szeressen, és az apám ne utáljon, de Mária és az
Atya sem kegyelmezett bennük, nem vagyok MÉG
szerethető, még az is eltűnt belőlem, aki voltam, a
romjaimban lakom, meglakoltan, mégis feloldozás
nélkül, egyetlen szerelemre vágytam, és már hanyadszor
kékül el a szám, a sírástól is a májam, vörös a szemem, és
ajkamon a nyál csorog a földre le, nem termékeny még
így sem a testem, lelkem pedig asztag, kifosztott már,
cserebogár, kurva cserebogár, elcseréltek valakivel, annak kellene most
éppen sírnia, nem én vagyok a lator, az én keresztemnek középen kellene megállnia a sarat a végtelen hegyen, pusztában kellene lennem keresztelőnek, igen ott János a nevem, Jónás vagyok a kénytelen próféta, nem, én nem lehetek az éhes cethalnak a gyomra, kiköpött a történelem, hiába vágytam hatalmassá lenni, kérek egy lavórt, tessék engem újszülöttként és újra először megfürdetni, a szőrös orvoskéz kaparja le rólam késsel a magzatmázat, vagy dobjon vissza anyám méhébe, hogy valami szépet is lássak, osszanak ketté két csodás sejtre, lőjenek vissza egészen az apám heréjébe, adómentes tüszőn át bújjak a fészekbe, ne én legyek az aktuális pete a megérésre, tartsak ki a meddővé vált létig, temessenek el anyámmal, és ne is értsék miért nem születtem meg egykor...Isten gondolata lennék, mint régkor, de hessentse el az az Isten, ez a gyermek nem fog megszületni, mondja, és krákogjon irigyen, bambán, mert inkább köpnie kellene, engem nem akarván megteremteni, részeg volt, vagy mi, amikor rám gondolt és nem ment ki pisálni az Űrbe egy nagyot, belefehéríteni a Tejútat az éjbe... Nem vagyok csillag, és egyetlen bolygó sem, az antianyag vagyok megsemmisülten ebben a világban.
Másnap…
meglocsoltam a virágokat,
kínoztam őket napok óta,
nem kaptak inni sem enni,
haljanak meg ők is virradóra,
hidegben fagyban sárban,
ne ünnepeljék magukat
virággal, a zöldjük legyen
sápadt, ne pompázzanak,
ha éjjel én is fáztam...
de megenyhültem mára,
a dolgos hét-köz nekem
is beintett, menjek a
dolgomra tüstént, a mai
hétvégén a belem kitekintett,
pedig csak álltam, feküdtem
feszülten, nincs itthon semmi
menedékem, szöknék már
el innen...régi szagok és
emlékek elől, itt nem vagyok
én, a múltam van legbelül és
mindenütt porzik a száraz
emlék, éjszakák, és nappalok,
finom kelmék, gyöngyöző női
illatok, az orgazmusbeli édes
sikolyok, a boldog dicsérő
vad visszacsókok, a szeretlek
is százszor megkapóbb ott,
ahol a meztelen asszonytest
is engem dicsér, a patakok
vize sem lehet szebb ennél, mint a
boldog kielégült asszonykacagás,
ha én adom a teste útszéli mámorát,
amikor tele a szoba a szerelemmel,
amikor a hűs bor után úgy néz rám,
mint aki éppen felemel egy piedesztálra,
és nem látszik még szemében a sötét
poklok átka, amikor a keze simogat még,
amikor az látszik, hogy tenyerében a szép
tányér is ép, a mozdulat még nincs benne,
hogy a földhöz vágja, életünket törje ezzel
is ezer szilánkra össze, hogy hasadjon meg,
és szét a reményünk, a zöld hitvesi ágy is vetetlen
legyen...már másfél éve senki sem kacag benne
attól hogy jó vagyok, és neki férfi lettem, és bennem
is halad a teremtés az ágyéka felé, nincs a magnak
földje, rügye, ága, belemeddültem ebbe a világba.
A Kékszakállú lettem a boldog nyári lakban, a
holt hitvesek sápadtan sorakoznak az utolsó
szobában: egyiké a reggel, amikor újságot vittem,
másikuké a napom, minden perc hetedíziglen,
az utolsó termő ágyék, harmadiké a pillanat este,
amikor delfinként körbekerítve felszabadította
bennem a hím csipkerózsa álmot, egy csókkal,
és a röpke pilla, aki megharapott, amikor ezer
jajjal elélvezett, és a dundi mókus a csücsöri szájjal,
aki a lelkemet kenegette hájjal, a nevetés szelleme...
és a sötét éjszakai mámor, az Ágikban is legmélyebb
vándor, a szenvedély sötét mély rabja, aki mellett
egyszerre voltam a rab, és önmagam rabtartója,
aki a szabadságban is a félelemmel játszott, és
rám szabadította az egész világot... és a röpke órák
asszonyai még... ideje meghalnom, vagy végleg
boldoggá tenni a létem megmaradt óráit...
Úrnőm, ez vagyok, voltam, itt térdelek
a lábai elé omoltan, halálra szánván.
Hozzászólások