Vers/ed

BDSM Fórum » Vers/ed

#36829 | 2016. 10. 16.
William Butler Yeats: A Második Eljövetel

Mind tágabb körökben kering, s ha szól már,
nem hallja a sólyom, mit mond a solymár;
széthull minden; már nem tart a közép;
a földet anarchia dúlja szét,
vérszín ártatlanság áldozata megfúl;
hitehagyott a jó, s a rosszakat
a meggyőződés szenvedélye fűti.

Bizton a jelenés már közeleg;
Második Eljövetel közeleg;
a Második Eljövetel! S alig
ejtem ki a szót - a Spiritus Mundi
rémlik elém, sivatagi homokban
oroszlántestű, emberfejű lény,
szeme üres, kegyetlen, mint a nap,
combja megmozdul lassan, s körülötte
nyugtalan madár-árnyak kavarognak.
Sötétség újra; de most már tudom,
hogy húsz évszázadig kényszerített rá
egy bölcső megkövült lidérces álmot,
s hogy - ideje jővén - miféle vad
cammog majd Betlehembe, megszületni.

Ferencz Győző
#35744 | 2016. 08. 16.
Álom-lét

Ahogy szerelmes kamasz,
szívet vés a fába,
úgy karcolok én is
jelet az éjszakába.

A sötét város zajába
fonom bele hangom,
az esti szél hajába
mélyen fúrom arcom.

Fejem mosoly-csillagodra hajtom,
emlék-illatodon alszom.
Álmomra szelíden
vigyáz majd az alkony.
#35034 | 2016. 07. 19.
Pilinszky János: Gyász

Fogad között fakó panasz,
magányosság vacog,
lakatlan partokat kutatsz,
üres minden tagod,
lezárt vagy, mint a kárhozat,
a homlokod mögött
csak pőre sikoltás maradt
vigasznak, semmi több!
Nem óv a hűtlen értelem,
nem fogja szűk szegély,
csillagcsoportokat terel
a partalan szeszély
elámuló szivedre: állsz
tünődve és hagyod,
belepjenek, mint sűrű gyász,
a foszló csillagok.
#34960 | 2016. 07. 13.
Szabó Lőrinc:

A tűkör vallomása

- Azt mondta, hogy hű s igaz, mint a tűkör.
Beszélj magadról: felelj neki, tűkör!

- Elkapom arcod és a pillanat
szeszélyét, minden mozdulatodat,
mint mély eget a mély tenger szine,
befogadlak, mint senki sohase,
hívlak, jössz, eldobsz, és várlak megint,
és szeretlek a parancsod szerint,
sírok, ha sírsz, ha ragyogsz, ragyogok,
néma barátod, rabszolgád vagyok,
alázatos és bizalmas barát,
aki nem kér semmit, csak néz s imád,
és nem akar lenni, csak általad,
csak árnyéka annak, ami vagy.

- Azt mondja, hogy hű s igaz, mint a tűkör.
Szólj még magadról: felej neki, tűkör!

- Égsz, átgyúlok és hideg maradok,
sírsz, visszasírok, s mégis hazudok,
szolgádnak hiszel s nincs hozzád közöm,
felszínem ábránd, mélységem közöny,
tűkör vagyok, nem sejted, mily csodás,
megfoghatatlan, tiszta látomás,
mert látomásod is visszaverem,
nem érezlek, nincs emlékezetem,
agyonlőheted előttem magad,
kihullsz belőlem, mint a pillanat,
kihullsz, nyomtalan, üresen, bután,
mint az öröklétből a földi árny.
#34950 | 2016. 07. 12.
Aranyosi Ervin : Éld a napot

Minden egyes kornak van valami bája,
- és az embernek is számtalan hibája, -
ám ha minden korod tiszta szívvel éled,
minden pillanatban újabb vágyad éled.

Mire nem volt időd, azt most váltsd valóra!
Mától érted ketyeg, múlik minden óra.
Vedd a szépet észre, mi mellett elmentél,
lassíts, – éld a napot – végre szabad lettél!

Kicsit lassúbb lettél? Fájhat egy-két szerved?
A betegség jelzés, könnyebb elviselned,
ha megérted azt, mit lelked üzen véle:
- csökken a fájdalom, legyen bármiféle!

Életedben biztos, sok volt, aki bántott.
Bántásért a lelked, vajon megbocsájtott?
Elengedted-e már a haragos múltat?
Jó diákhoz méltón, leckéd megtanultad?

S volt-e olyan ember, akit te bántottál?
Önmagadnak ezért meg is bocsátottál?
Patyolat tiszta már lelkiismereted?
Ha ez így van, tested nem is lehet beteg.

Ha van egy kis időd, szíved nyisd meg bátran,
szereteted szórd szét, szerte a határban,
szíved tiszta fénye, szálljon fűre, fára,
napfényre mosolygó, gyenge kis virágra.

Vizek csobogása vidámítsa lelked,
szeretet szikrája gyúljon lángra benned!
Szájad szélén mindig lágy mosoly ragyogjon,
szépségből a lelked, soha ki ne fogyjon!

És az emberekkel légy megértő, kérlek!
Mindegyik másképpen keresi a szépet.
Az sem tehet róla, aki még nem érti,
hogy a gondolata, a másikat sérti.

Mindig azt keresik, ami jónak látszik,
ám az élet néha “délibábot” játszik.
Engedd el, mi bántott, csituljon a lelked,
a nyugalom leljen otthonára benned!

Élvezd ki a világ millió csodáját,
és ne keresd többé a mások hibáját.
Legyél újra tiszta, könnyű lelkű gyermek,
akit az emberek, s angyalok szeretnek!
#34571 | 2016. 06. 03.
Gyűlölök és szeretek. Miért? Nem tudom én se, de érzem:

így van ez, és a szívem élve keresztre feszít.

Szabó Lőrinc fordítása
#32689 | 2015. 11. 11.
Bédy Lili: Ölelj át

Ölelj át, ha végre hazaérek,
és belépek ajtódon.
Fejem a válladra lehajtom
közben belélegzem szerelmed illatát.
Simogasd végig arcomat,
töröld le könnyeimet.
Vedd ki kezemből ezt a sok csomagot,
mit állandóan magammal hordozok.
Oly fáradt vagyok.
Ne mondj mást, csak ennyit.
Már vártalak.
És én belédnémulok.
#32677 | 2015. 11. 09.
Varró Dániel
PAKOLGATÓ
Oly nagy a szekrény,
és csupa holmi!
Marha nehéz azt
mind kipakolni.
Sajnos a polcon
könyvek vannak,
véget vetni
nekem kell annak.
Mai svéd líra,
klasszikus angol,
Petőfi puffan,
a padlón landol.
Jókai összes,
Balzac, Stendhal,
Kundera, Hrabal is
a föld fele tendál.
Vár a fiókban
sok bugyi, zokni,
mind kidobálom,
így bulizok, ni!
Az ágynemütartó
sincs kipakolva...
Sosem ér véget
a kisbaba dolga.
#32623 | 2015. 11. 01.
József Attila

KERESEK VALAKIT

Tele vágyakkal zokog a lelkem
Szerető szívre sohase leltem,
Zokog a lelkem.
Keresek Valakit s nem tudom, ki az?
A percek robognak, tűnik a Tavasz
S nem tudom, ki az.

Csüggedő szívvel loholok egyre,
Keresek valakit a Végtelenbe,
Loholok egyre.

Könnyim csorognak - majd kiapadnak:
Vágyak magukkal messzebb ragadnak -
Majd kiapadnak!

Búsan magamnak akkor megállok,
Szemem csukódik, semmitse látok -
Akkor megállok.

Lelkem elröppen a Végtelenbe,
Tovább nem vágyom arra az egyre,
A Végtelenbe.
#32622 | 2015. 11. 01.
Arca még mindig itt lebeg szemem előtt.
Igen, most is határozottan látom őt.
Könny szökik szemembe, hogyha rá gondolok
Bár tudom, álmát vigyázzák az angyalok
Rengeteg az emlék, hiányzol már nagyon!
De ide már sosem térhetsz vissza, tudom.
Hiába várlak téged, tán jobban, mint rég.
Az otthonod a végtelen, csillagos ég.
Messze-messze tőlem, hozzám nem jöhetsz már.
Nekem is mennem kell hát utamon tovább.
Az út, melynek végén remélem, rád lelek.
Szívemben mindig élsz. Sohasem feledlek.
#32607 | 2015. 10. 29.
Valóczy Szilvia: Önnön alázattal

Féktelen bennem a fájdalom…
Rovott szavad alázatra visz,
Csak óvatosan, csak mértékkel
Lépsz előre, hisz…
Járt útjaid néha már
Több terhet cipel,
Vállaid felett a kínlódás
Konok tartást emel.

S én elhiszem a múltat
Így haladok tovább,
Nem nézem a voltaknak
Kivénhedt okát,
Hol a keserűség
Mi néha most is öl,
Aléltan szánalmat szít,
Egy erőbe szorított ököl.

Lépj előre! Lépj! Lépj!
Nézd! Én mögötted vagyok,
Én csak követni akarok,
Én csak szeretni tudok.
Nem érzek mást,
Ha vággyá burkol a kéj,
Szívemben a szerelmet érzem
S Te remélj! Remélj!

Üresen kong a lüktetett mélység
S üresen a fájó szív,
De néha még hallja hangod
Mi önmagához hív.
Tudom, nagyon szeretsz…
Csendben, mélyen, árván,
De csak látszatnak hajtasz fejet,
S azt is úgy gyáván.

S én nem ítélkezem!
Sohasem teszem…
Mi megadatott,
Azt csendben viselem,
Azt fogadom el úgy,
Tiszta lelkülettel…
Mit kell elfogadnom…
Mély tisztelettel.

Bár magam is félek,
Bátor szavam kísérem,
Tán ő merészebb nálam,
Önmagam nevében,
Mert néha kell a szó,
Kell a törődés kínja is,
Kell az önfeláldozás,
Mi alázatra visz.
#32576 | 2015. 10. 25.
Tisztán látlak még
Tisztán látlak még, mint gyémánt tükörben az éj legfényesebb csillagát;
Szemed pajkos vágya esztelen suhan át távolságunk fagyos táján,
de egyszer majd... fürkésző tekinteted, mint naplemente tűnik el a messzeség horizontján.
Tisztán hallak még, ahogy zubogó vízesést egy csendes tisztáson;
Bársony hangod hullámai vibrálva vonnak hidat tátongó szakadékunkon,
de egyszer majd... elérem, hogy játékos szavad néma hallgatásba burkolózzon.
Tisztán érezlek még, mint vadlovak vágtatását egy halott tájon;
Érintésed nyomán sistergő szenvedély borzongva hatol át vaskos ellenállásunkon,
de egyszer majd... éledező parázsból váló rideg hamudat könnyeim patakjával elmosom.
Tisztán ízlellek még, ahogy tébolyult éhező az éden gyümölcsét;
mézlő csókod cikázó villámokat, ereinkben lávafolyamot szülve hevít mámorunk velején,
de egyszer majd... örökkévaló lángod elenyészem szívem ködlő homályának tengerén.
Tisztán érzem még, a dühöngő erőt, mellyel tehetetlenül lehúz a mocsári mély;
Zord szavaid elutasítása, fojtogató jelenléted gondolataimban ég, felejtenék...
de egyszer majd... vulkán nyeli el érzéketlenséged emlékét... de ahhoz túl tisztán látlak még...
#32541 | 2015. 10. 23.
BABITS MIHÁLY: KÉT NŐVÉR

Két nővér megy, ó Lélek, örökkön, az egyik előtted, a másik utánad:
az egyik a fekete Bánat, a másik a vérszinü Vágy.
S szól néha könyezve a Vágy: "Én vagyok a Bánat."
S szól néha nevetve a Bánat: "Én vagyok a Vágy."

Két komoly árvaleány, termetre meg arcra hasonlók,
tekintetük üldöz, nyugtot sohse hágy:
a holt Szerelem leányai ők, galambszinü hollók,
és kínál borral a Bánat, és kínál vérrel a Vágy.

A zord Szerelem leányai, hajdan lakodalmadnak koszorús nyoszolói
vezettek a méccsel a szoba felé, hol vetve menyasszonyi ágy
Anyagyilkos lányok majdan, a holt Szerelem gyilkosai és ugyanők boszulói
Százvágyu Bánat, százbánatu Vágy.

Egymást szeretik, soha el nem válnak, összefogódnak,
a Vágy foga éles, a Bánat ajjaka lágy,
Egymást szeretik testvériesen és véreden osztakozódnak
és csókol a Bánat, és harap a Vágy.

Fekete hunyorból van koszorújok, nagy árnyakat ingat a mécsük utánad
s jön egyre mögötted a fekete Bánat, előtted a vérszinü Vágy.
S szól néha könyezve a Vágy: "Én vagyok a Bánat".
S szól néha nevetve a Bánat: "Én vagyok a Vágy".
#32540 | 2015. 10. 23.
Wass Albert: Ha jön az ősz

Ha majd az ősz,
összegyűjt minden bánatot, s vele
a lelkemet behinti csendesen
eljössz-e vigasztalni kedvesem?

Eljössz-e akkor simogató szóval,
mikor a lelkem többé nem nevet,
s mesélsz-e majd, mikor a könnyem éget,
hajnal-fényből szőtt, színes-szép meséket,
amiket egyszer én mondtam neked?

Ha akkor eljössz:
áld'ni fogom a lábaid nyomát,
s áldott legyen a rózsaszínű út,
az út, melyen menni fogsz tovább,
áldott legyen a szív, mely erre kerget,
s áldott legyen, áldott legyen a lelked,
legyen a boldog álmok temploma.

Hanem azért
áldani foglak téged akkor is,
ha nem gondolnál rám többet soha.
#32421 | 2015. 10. 07.
Katona Bálint: Maradék idő
Szeretni még egyszer,
halálosan, aki vár.
Mosolyt venni még,
mielőtt a bolt bezár.
Napot látni még,
mielőtt az est leszáll.
Élni még egy kicsit
mielőtt a szív megáll.
Utoljára valakiben
hinni volna jó,
ne vesszen kárba a kimondatlan szó.
Örülni valaminek,
ami szép, ami jó,
mielőtt a szívben esni kezd a hó…
Mert a maradék idő
már nem eladó…
#32287 | 2015. 09. 22.
KERESZTURY DEZSŐ:MINDIG VELEM VAGY

Ha nem vagy nálam, akkor is velem vagy.
Elküldelek s követlek; újra elhagy
kalóz kedvem s hiányod visszaszív.
Úgy élsz bennem, mint kezemen a néma
vonások, gyors madárban röpte célja,
kút mélyén tiszta víz.

Ahogy szólsz, jársz, tüzét vidám eszednek,
vágyad tündér játékát őrizem meg,
szemedből a tekintet,
bőröd meleg szinéből, szád izéből,
ölelésedből, csipőd halk ivéből
újrateremtelek.

Mély álmomban csókodra ébredek fel,
minden nap újra és új értelemmel
fogalmazlak meg: így élsz igazán!
A szélbe rajzollak s kilépsz a szélből,
ha arcom lengeti a viz, szinéről
szemed néz vissza rám.

Mint tükörben a tükör tükörképe:
végtelen arc fonódik egy füzérbe;
melyik vagy te? és én melyik vagyok?
Én adok fényt neked, te fénylesz bennem,
s bennünk a világ. Vagy a végtelenben
valami még nagyobb
#31881 | 2015. 08. 20.
Szép versek!

Jó, hogy van itt egy ilyen topik is.
Mindig is szerettem az irodalmat!:)
#31745 | 2015. 08. 05.
Aranyosi Ervin: Fény és sötét ura az ember

Ha majd belefáradsz, az legyél, ki nem vagy.
Mikor belső lényed, kizökkenni nem hagy.
Mikor minden perced élvezetté válik.
Ha lelked meg tisztul, s nem rettegsz halálig,
akkor talán rájössz céljára a létnek,
s ura lehetsz egyként, fénynek és sötétnek.
Ha a szeretetnek útját megtalálod.
Ha nem más hatalom céljait szolgálod.
Társakért teremtesz, kik körötted élnek,
s nyugtatod a lelkét azoknak, kik félnek,
akkor talán rájössz céljára a létnek,
s ura lehetsz egyként, fénynek és sötétnek.
Ha a megértésnek köpenyét felöltöd,
s napjaidat fényben, s szeretetben töltöd,
örömmel töltöd meg lelked szép világát,
lombossá növelve az életfa ágát,
akkor talán rájössz céljára a létnek,
s ura lehetsz egyként, fénynek és sötétnek.
Ha a tudományod az embert szolgálja.
Ha a lélek nem lesz a pénznek szolgája.
Ha majd minden ember szeretetre ébred.
Ha nem mást játszol el, saját léted éled,
akkor talán rájössz céljára a létnek,
s ura lehetsz egyként, fénynek és sötétnek.
Ha az élet útját végre megtalálod.
Amikor ráébredsz, hogy nincs is halálod,
mert a lelked örök, nincsen mitől félned,
csak a napjaid kell értelmesen élned,
akkor talán rájössz céljára a létnek,
s ura lehetsz egyként, fénynek és sötétnek.
#31609 | 2015. 07. 13.
Vész herceg a világba búmagot vet,
Vész herceg gyász ütött fákat ültet.
Bent a háló közepén Vész herceg ül, mint egy vén.
Keze csonka, szeme fakó,
lelkébe ezernyi kígyó.
Bűnök rusnya férgei
alvadt véred éhezik.
Bent a háló közepén Vész herceg karma kemény.
Vörös pókszálakon mászik,
kínt osztogat, elvesz bármit.
Mehet barát, jöhet galád,
remény tűnik, zúdít csapást,
Holdat iszik, napot zabál,
malmoz, míg eljön a halál.
Bent a háló közepén, Vész herceg, se te, se én…
#31468 | 2015. 06. 25.
Reményik Sándor

Nem urad és királyod

Kicsi leány, hidd el nekem:
Nincs olyan férfi,
Aki egy lány tökéletes
...Szerelmi szent-áldozását megéri.
S ha volna is: hogy követelheti,
Hogy megtagadd magad?
Te Lélek vagy: kiolthatatlan Fény,
Megsemmisíthetetlen külön-lény,
Isten-gondolta külön-gondolat.
S kötötten is szabad.
Szabad .

"Semmiért Egészen"??
Istenkísértő őrült akarat
Képzelhet csak el így, rabnőjeképpen.
S hiába úgyis:
Nem lehet egészen .
Megíratott, hogy: "Az egyén szabad
Érvényre hozni mind, mi benne van,
Csak egy parancs kötvén le: szeretet."
De szeretni csak szabadon lehet.
Egyenlő méltósággal.
Külön világ, szemben külön világgal.
Az eggyéolvadásuk: csoda, ünnep.
De nincs embernek emberen hatalma.
És semmi sincsen, amit követelhet.
Azért, ha jönne modern Farao,
Ki lelked vágyik leigázni,
Az Isten képét benned megalázni
S gúlához követ hordani marasztal:
Pattanj vissza acélos daccal!

Kicsi leány, akárki lesz a párod:
Te önmagad vagy, és ő önmaga.
Együtt: Isten két iker-csillaga.

Kicsi leány, akárki lesz a párod:
Szegény, szánandó embertársad ő,
Nem urad és királyod.
#31390 | 2015. 06. 13.
Én még éltem ott.

Én még éltem ott, hol munka volt és becsület,
ahol nem éheztek, nem sírtak az öregek, s a gyermekek,
ahol a barna-héjú lágy kenyeret szívvel sütötték,
ahol elismert, és rangos volt az emberi érték.
Én még jólétben éltem ott, hol élni lehetett,
mert ahol éltem, volt a lelkekben annyi szeretet,
mely elűzött maga mellől minden gonoszságot,
amely eltorzulttá tette ezt a szép-arcú világot.
Én még éltem ott, ahol a tisztes kort megért,
mosolyogva vitte hátán nehéz keresztjét,
mert tudta, mindig, de mindig mellette áll az,
aki cipeli majd helyette, ha olykor elfárad.
Én az élet által ismertem meg minden szépséget,
azt, amit a hosszú útra majd büszkén vihetek,
de az itt maradó gyermekekkel, azokkal mi lesz,
ők mit visznek, ha számukra már minden elveszett.

Kun Magdolna
#30442 | 2015. 03. 20.
egy pályázatocska :)
http://ujnautilus.info/a-hely-ahol-elsz
#30261 | 2015. 02. 26.
Persze, hogy nyertem..:)
Mégsem vagyok azért annyira ostoba!
#30255 | 2015. 02. 25.
soha nem volt Lóránd az életemben.:) Nyertél..:P
#30254 | 2015. 02. 25.
Lóránd is megkapta?!
#30253 | 2015. 02. 25.
Aki ezt végigolvassa, bármit kérhet tőlem.:)))

Száz arcod
AMIKOR FÖLTESZI az est,
mint sötét gramofonlemezt,
a völgyek- és a dombok-
barázdált földkorongot,
és ahogy forog, felszakad
a hold kemény tűje alatt
valami csöndes, fekete
dodekafon zene,
s kezdik az árnyak és a fák
szervezni már az éjszakát,
gyepre ágakból esteli
fényrácsokat szerkeszteni,
vagy midőn hűvös ablakok
mögött pelyhes köd kavarog
(bontja az égi kárpit
a félhomály csodáit),
s látjuk a nyirkos üvegen
hályogosan, halhidegen
a táj arcát – mélytengeri
akvárium – derengeni,
ilyenkor, este tíz körül,
mikor félkörben rávetül
(vászonra mozilámpa)
a hold szobám falára,
138
már te következel, tudom,
szívdobogásom, pulzusom,
az árny, a csend, fény selyme, nesz,
minden téged jelez:
legörbedő szám mostoha
fordított mosolya,
a csikorgás fogam alatt,
a ki nem mondható szavak…
igen, mindennap tíz után,
ha elkezdi szelídpuhán
az agy gépháza filmjét
pörgetni ismét,
és hirtelen a csendben
csend támad, mérhetetlen,
mi sötét volt, sötétebb,
fénylőbb lesz, ami fénylett,
csupán a koffein forr
ereimben, ilyenkor
a homályból te lépsz ki,
az vagy megint, a régi,
az elpusztíthatatlan,
akit szeretni tudtam,
ahogyan csak szerethet
a szerelem szerelmet,
igen, e hold-kirajzolt
szép arc igazi arcod,
e jó, e hű, szem ünnepe,
fénybe tévedt zene,
óh, túlcsordulni tőled!
ez volt mindig erősebb;
veled továbblobogni!
ez volt, mi sose fogy ki,
ezzel, e messzi, nyugtalan
arccal változtál untalan,
míg dolgozott a szerelem
tökéletesítéseden –
139
HOL KEZDJELEK?
most vizsgázik a képzelet,
belső barlangfaláról
a homlok fölvarázsol:
már közvetíti arcaid
piktografikus rajzait,
fény, szín minden vonásban,
óh, ezt csodáltam,
míg büszke nyakam térdeden
nyugtattam, mint a vérpadon,
várván ítéleted,
halált vagy életet;
hogy szerettem zsámolyodat!
szemed ma is rám mosolyog,
remegtem, fáztam
mosolyod zuhanyában,
kértelek, adj egyetlen
szilárd pontot szivedben,
én onnét a világot
kimozdítom, kívánd csak!
mert rajtad vezetett át,
metszette egymást,
a kezdő
délkör s az egyenlítő,
véltem találkozási
pontjuk is szinte látni:
a világ közepe!
és „mindig már” és „sohase”;
hogy szerettem amfora-szép
testi burkod költészetét!
ahogy kezdte a hát
szárnyaló himnuszát,
ahogy elégikus karod
kitárt egy ablakot,
s átsütött kínon, gyönyörön
az ütemre tagolt öröm –
140
DE ARCOD új ruhában,
szád most nyílik puhábban,
valahol itt tanyázott
ronthatatlan varázsod,
milyen lágy, milyen eleven!
rajta a szerelem
még felismerhető,
őrzi nyomát minden redő,
és rajta minden ránc, vonal
szíved felé rohan;
ez értett, ez az egy talán,
ezt, ha lehetne, tartanám,
maradj még! nem, már úszik el,
már egy másik arcod figyel,
a szelíd és a gyengéd,
tűnt perc – örök jelenlét;
hogy pihen, hogy pihenteted
szememben most is szemedet!
ha ilyenkor látnád magad,
megértenéd tán vágyamat –
KIBONTOTT ÁRBOCCAL lebeg
szemed tükrén a képzelet,
ujja alatt a szélnek
a vitorlakötél zeng,
már a hajó vasorra
ösvényt vág a habokba,
játékos táncba kezdenek
nyomán a naphalak, cetek,
és a fedélzeten
te nézed az örvényt velem,
te vagy, akit minap
Spártából elraboltalak,
most viszlek végzeted elé,
Helené, Helené!
de vagy-e igazán,
vagy csak rajz habok iramán?
141
ím, éj ködén, párákon át,
zengi történeted tovább
kukoricaselyempuha
öled árnysötét eposza –
A LÉLEK TÁJAI felett
arcod mint sebzett nap remeg,
kezdődik – végső számadás –
valami belső utazás,
nyílnak világok,
mélységek fénye árad,
sebek tengerszeme,
zárva az út visszafele;
mosolyod, mint fagyott,
rezzenéstelen tó ragyog,
szívem decemberében
homlokod süt fehéren –
ARCOD NŐ MOST, mindent betölt,
a teljes ég, a messze föld,
víz, pára, szikla, parthossz
háttér csupán az archoz;
felettem új arcod kering,
arcomba új arcod tekint,
ha ilyenkor látnád szemed,
megértenéd szerelmemet:
mindent, amit a lélek
tájáról arc idézhet,
ez a süllyedni-kész
távoli arc mindent idéz –
ÉS ÚJRA TENGER, újra szél,
fenyőbárka új útra kél,
árboc szarva kibontva,
téged hozlak, Izolda!
142
vízi mezőn a gálya
barázdát vág az árba,
ujjongó táncba kezdenek
nyomán kékbálnák, delfinek,
hab zöld üvege villan,
ajkadról már felittam…
most már küzdeni meddő,
te vagy jelen, jövendő,
borszín hab árja ringat,
ajkamról már felittad…
mit akartál, akartam,
ezentúl olthatatlan:
a vágy mély örvénye felett
süt tengeri-csillag szemed,
hajnal és alkonyat
hozza szélnedves hangodat –
ARCOD MEREV MOST, hallgatag,
arcaid rajzanak,
mind gyötrők, megvetőek,
választhatok belőled:
folyó fölött ülsz, bérchegyen,
kőszívű, kőerkélyeden,
ezüsttel szőtt fürtjeidet
ott növeszted – vajon kinek?
ember szerelme a habok
fenekén megfúl, tudhatod,
miért merítsz mégis, felelj,
az ár mélyére, Loreley?
az agy szürke tája felett
arcod mint rögeszme lebeg,
erek vérfolyamára
vetül gyötrelmes árnya –
143
S EMLÉKSZEL? hétszáz éve sincs,
megláttalak megint,
egy kilencéves gyermeket
gyújtópontjába vont szemed;
és aztán soha semmi más,
csak ez a ragyogás,
csak ez az egy komoly,
néma, félelmetes mosoly:
még ez is elég volt, ami
te vagy, örökre hordani,
és egy szív, egy életen át
ezt a percet verte tovább –
ARCOD KEMÉNY MOST, vézna, nyers,
arcod most véső véste vers,
itt nincs puhaság, nincs derű,
szilárd, kőszürke, szfinxszerű –
AZ ÉJ árnylepte, síma
arcod szürkére szívta,
arcod szélfújta puszta,
arcod ajtó, becsukva,
arcod nyugodt, szemedben ég
csak valami ugrásrakész,
mintha rácsok mögül
villogna rejthetetlenül,
a megnevezés, a szavak
ketrecébe zárt arcodat
őrzik, mint képpé változott
csodát, vonagló verssorok:
objektív dialektikád
tükröző kategóriák;
teremt viharsötét szemed
körém iszonyú tereket,
144
arcod egy percnyi dráma
monumentalitása,
arcod zöld-kegyetlen vizek
ölén az egyetlen sziget,
milyen jogon mered
kívánni hát: feledjelek?
vagy ajkadon fordult elő
egy mosoly, mely feledhető?
arcod rajza hiába
süpped vissza homályba,
vonásaid lenyomatát
mély ráncaim őrzik tovább;
utad fullasztó sivatag,
ott jársz: te is végképp magad,
kétoldalt csontvázak, romok,
leölt szívek jelzik nyomod,
és senki nincs, aki szeret,
s nincs számodra se felelet,
most szólnál, de nincs már szavad,
nincs nálad boldogtalanabb –
PÁRNAFEHÉR ARCOD felett
mint ölyv kering a képzelet,
arcod most megvetett ágy,
ráhull a megvetett vágy:
nem mondtam le rólad soha,
voltam Lóránd, az ostoba,
ki őrjöngve követtelek,
s olvastam minden fán neved,
vésve barlang falára,
kőbe, porba, virágra,
te voltál beleírva
örömbe-kínba,
vizekre, ködbe, az egek
boltjára vetítettelek,
hegy és domb hajlatán, tavak
tükrén továbbrajzoltalak,
145
éreztelek, mint illatot,
és gyilkolt minden pillanat,
s lett arcod percről percre más,
arcod: örök feltámadás;
mert szöktél, bújtál bárhova,
nem mondtam le rólad soha,
part oldalába tűzve
lehettél szürke fűzfa,
ami tekintet egy gyökér
burjánzásába belefér,
én arcod látni véltem
folyondáron, fakérgen,
még vízfolt a falon, az is,
penész, hulló vakolat is,
minden téged idézett,
formád, jelképiséged,
arcod láttam bele,
ha villant a folyó szeme,
őrizték a nép-éj fényei
belőled, ami lényegi,
ha csak neved kimondták,
mintha szívembe bombát…
és te voltál a csacska
– ágak hegyén – a fecske,
és minden, ami szárnyal,
füst, lepke, vers, madárdal,
és minden, ami fénylik,
rajongás, szenvedély, hit,
és minden, ami tiszta,
ég-tó ultramarinja,
és minden, mi kudarc, kín,
mene, tekel, ufarszin,
és minden, ami forró,
a perc, a suttogott szó,
és minden, ami éget,
ereimben a méreg,
146
a marólúg boromban,
pad hátán a monogram,
kezdőbetűid ágban,
iszalag kanyarában;
neved izzott az éj falán,
hittem, szeretsz talán,
faggattam nyári lombokat,
lehetünk boldogok?
most zörgi künn a száraz ág
szíved szomorú válaszát:
reménytelen!
tudom már, de nem érdekel;
a lélek mélyvilága
felett, mint égi fáklya,
baljós fénnyel lobog
ölni-kész mosolyod –
S HA SZÁZSZOR reménytelen is,
ha tilt gőg, dac, sors, nemezis,
ha egy jelet, mozdulatot
kicsikarni sose tudok,
túl a magány végső fokán,
valóságon, metaforán,
túl, ami terhet hordani,
túl, amit szív tud mondani,
túl józan észen, mindenen,
lehetőn, lehetetlenen,
ha már elkezdtem, így marad,
akard vagy se, megtartalak,
túl rajtad és túl magamon
fölemelsz mégis szabadon,
mert nincs utam, nincs más utad,
a vérképem is kimutat,
keserűség, téboly pedig
igazsággá nemesedik:
túl szégyenen, túl vágyakon
enyém maradsz, mint fájdalom –
147
ARCOD BŰNÁRNYAS, szenvedő,
arcod csatamező,
arcodon néma, vértelen
harcban az Igen, és a Nem,
már ebből kell kihallani,
mit nem lehet bevallani,
felfogva, mi szemedben
megfellebbezhetetlen –
ILYEN MÉLYRŐL még sohasem
tört elő szerelem,
nem volt szeretni-tévedt
vágy halálraitéltebb,
mert nem az a halál,
mikor a szív megáll,
nem, ha a test fölött
kopognak a rögök,
de amikor egy eszme,
az törik cserepekre,
amikor egy hit vérzik el,
s hitetlen mégis élni kell,
és vonszolni tovább
üres órák iszonyatát,
a céltalanná változott
percet, órát, napot:
ez a halál,
mikor a vágy agonizál,
mikor már a remények
fölött fú az enyészet,
nem a hús pusztulása,
nem, ha arc hull a sárba,
hanem, mi szépség volt s csoda,
az dől oda;
ha, mint hernyók a lombot,
falják keserü-boldog
emlékedet
évek, havak, hetek,
148
mikor feléli végleg
tápanyagát a lélek,
s a fa – nincs már miből
megújuljon – kidől,
s a szív hiába lázad,
lázadni is gyalázat,
hiszen akit megváltanál,
az a halál,
s az ember lehajtja fejét,
most egyszerre mindent megért,
s hiszi vakon, mit eddig
bár látott, látva sem hitt,
míg egy koponyaszemgödör-
sötét ablak mögött,
vakon, könyörtelen
megtörténik a förtelem,
Atlantisz-arcodat pedig
jéghús habok visszanyelik,
fújnak sivár szelek
világvégi vizek felett –
EGY ÓRA ketyegéstelen
mély csendje szemeden,
amely feltört, a láva,
időtlenül bezárta:
nem múlhat le róla soha
örök pompei mosolya,
a megdermedt hamu alatt,
ahogy utolszor, úgy marad.
#30238 | 2015. 02. 24.
Fodor Ákos: TÜNDÉRPÁRBESZÉD

— Tudsz játszani?
— Tudok.
— És szeretsz is?
— És szeretlek is.

(Bocsi, most már leállok, - csak ennek nem tudtam ellenállni.)
#30219 | 2015. 02. 23.
Én is nagyon szeretem a verseit, - az itteni idézeteim között a kezdetektől szerepelt néhány haikuja.
#30215 | 2015. 02. 23.
Ezt innen tudtam meg :( Szeretem az írásait.
#30214 | 2015. 02. 22.
"Ne terítsetek.
Ne bontsatok ágyat. Csak
búcsúzni jöttem."
Fodor Ákos (1945-2015)
:((
#29947 | 2015. 01. 25.
M. Laurens: NIHILISTA VERS

Mára már csak a nincs van
de az is ki tudja hol
szaporodik a semmi
színek nélküli sehol

elfogyott az emberség
sőt ez a szó is maga
hit s hitetlenség sincs már
az undornak nincs szaga
nemlétezik már Darwin
Nietzsche se tagadás
a rend rendetlensége
semmi előtt a palást
és nihil sincs talán már
sőt még magam sem vagyok
gondolat sem létezik
szabad szellem nem ragyog

mára már csak a nincs van
de ki tudja meddig még
a sok senki közül majd
ki fog üvölt'ni: ELÉG!
#29628 | 2014. 12. 27.
"
Én mennék veled, de nem akarod,
csak nézek utánad az ablakon.
ahogy egy kisfiú, ha nem hiszi el,
hogy most már menni kell....

A mesének vége és álmodom,
hogy virág nyílik a domboldalon
a felhők fölött ragyog a nap,
ha itt lennél velem.......

Én letörölném a könnyeid,
és elmondanám, hogy szép lehet
a holnap, hogy ha elhiszed,
ha itt lennél velem.....

Ha itt lennél velem,
és fognád a két kezem
én nem engedném el
többé már sosem!

Ha itt lennél velem,
és fognád a két kezem.
én nem engedném el,
többé már sosem.
Kedvesem.......

A mesének vége és álmodom,
hogy reggel újra fel kel a nap,
igazat mond és megsimogat,
ha itt lennél velem......"



/Bódi László/
#29621 | 2014. 12. 27.
AZT MONDJÁK

Mikor születtem, a kezemben kés volt -
azt mondják, ez költemény.
Biz tollat fogtam, mert a kés kevés volt:
embernek születtem én.
Kiben zokogva bolyong heves hűség,
azt mondják, hogy az szeret.
Óh hívj öledbe, könnyes egyszerűség!
Csupán játszom én veled.
Én nem emlékezem és nem felejtek.
Azt mondják, ez hogy lehet?
Ahogy e földön marad, mit elejtek, -
ha én nem, te megleled.
Eltöm a föld és elmorzsol a tenger:
azt mondják, hogy meghalok.
De annyi mindenfélét hall az ember,
hogy erre csak hallgatok.
( József Attila )
#29572 | 2014. 12. 24.
Boldog karácsonyt mindenkinek!

https://www.youtube.com/watch?v=BCnVh6ntw7Y
#29422 | 2014. 12. 14.
Mihai Eminescu: Kint megremeg a nyárfaág

Kint megremeg a nyárfaág
és ablakomra koppan
Úgy érzem most: a kerten át
te jössz felém titokban.

A tóba csillag fénye hull,
s lent megdereng a mélyviz -
Úgy érzem: kínom elcsitul,
s már megbékélek én is.

A hold szikrázik fényesen,
a felhő szerteszéled -
Úgy érzem: rád emlékezem
mindig, amíg csak élek.

(Képes Géza ford.)
#29399 | 2014. 12. 13.
Baranyi Ferenc:

Gyönyörű dráma


Most melletted vagyok
Eláll a szavam,
Mintha templomban
Érezném magam.
Keresztet nem vetek
Mégis aratok,
Ezért egy kicsit
még maradok.
A konyhában
Édesen zokogva,
Halálosan
Egymásért mozogva
Kitört belőlünk
Az ősi hajlam,
Az eszünkre káros,
a testünkre balzsam
Az érzés visszatért,
Vele én is.
Máshol kéne lennem,
Itt vagyok mégis.
Iszonyú élmény,
Gyönyörű dráma,
Megfizetünk érte,
Megvan az ára.
A kimerüléstől
A kifulladásig
A látszat nem csal,
Ez nagyon is látszik.
Csak egymásért,
Bár egymással szemben,
Ha hasad a hajnal
újra kezdem.
A múltunk már a múlt,
Jelen van még a jelen,
A jövőnket olvassák,
Ha nyújtom a kezem.
De én lazán átverem
A jósokat,
Hisz tenyerembe
Magam vésem
A sorsomat...
#29366 | 2014. 12. 11.
Ady :-)
#29365 | 2014. 12. 11.
TÜZES SEB VAGYOK

Tüzes, sajgó seb vagyok, égek,
Kínoz a fény és kínoz a harmat,
Téged akarlak, eljöttem érted,
Több kínra vágyom: téged akarlak.

Lángod lobogjon izzva, fehéren,
Fájnak a csókok, fájnak a vágyak,
Te vagy a kínom, gyehennám nékem,
Nagyon kivánlak, nagyon kivánlak.

Vágy szaggatott föl, csók vérezett meg,
Seb vagyok, tüzes, új kínra éhes,
Adj kínt nekem, a megéhezettnek:
Seb vagyok, csókolj, égess ki, égess.
#29359 | 2014. 12. 11.
Wass Albert: Tenger az élet (részlet)

Tenger az élet.
Sok ezer év óta hullámzik velünk,
sok ezer év óta hullámzik velem.
Vízcseppek vagyunk,
jelentéktelen, szürke kis parányok,
mind, mindannyian.
Néha fent vagyunk, néha lesüllyedünk.
Tenger az élet.
Mindannyian keresünk mindig,
keresünk egy másik vízcseppet
a nagy, szörnyű óceánban.
Néha megtaláljuk.
Összesimulunk egy pillanatra,
aztán jön egy hullám és felkap,
vagy leránt a mélybe,
és mi keresünk,
keresünk újra tovább.
Minden csepp, egy másik kicsi cseppet, a mérhetetlen,
szörnyű óceánban. Jaj, borzalmasan nagy ez az óceán
és egy vízcsepp olyan parányi benne.
Sok ezer év óta keresem már őt,
kis vízcsepptársamat
és alig lelem meg néha-néha...
olyankor is egy pillanatra csak.
Háborog a vihar, röpít a hullám...
Voltam koldus, béna, nyomorék,
hazám a templomajtó...
ő talán királynő volt akkor
és garast dobott reszkető kezembe...
Császár is voltam...büszke, nagy, hatalmas...
ő talán rőzsét szedett valahol az erdőn,
de éppen akkor nem vadásztam ott,
mert dolgom volt,
más...fontosabb, nagyobb...
pedig akkor is csak azért éltem,
hogy megkeressem őt. Most is keresem.
Néha belenézek valakinek a szemébe...
aztán tovább megyek.
Nem ő volt, ez sem ő volt.
Néha belecsókolok valakinek a piros szájába...
aztán idegenül néz össze a szemünk...
ezt a vízcseppet sem én kerestem.
Valaki más. Néha összesimulunk, amikor sír a tangó...
kilessük egymás szíve dobbanását...
aztán fáradtan lehull a kezünk. Tovább.
Egymás lelkébe belenézünk...
csókos éjek virágcsodáival teleszórjuk egymást...
aztán búcsút intünk és mosolygunk
hozzá...és keresünk, keresünk mindnyájan, mindig,
míg világ a világ.
Lehet, hogy megtalálom ebben a lázas,
furcsa életemben, amit ma élek.
Lehet, hogy nem.
Mindenütt, mindig csak őt keresem.
Űz, hajt a vágy, hogy a szemébe nézzek,
mert régi magamat látom meg benne, páfrányos
erdők örökzöld csendjének meseóriását.
Hogy megszorítsam a kezét
és a lelkébe csókot leheljek,
szebbet, szentebbet, mint amilyent valaha
asszonyszájra adtam.
Egy pillanatra csak.
Aztán jöhet a hullám,
leránthat a mélybe
vagy sugárszálon az égig emelhet...
valaki utánam csodálkozik...
Aztán lehetek harmatcsepp márciusi ágon,
lehetek százöles tengermélybe zárva:
Mindörökre őt fogom keresni
és ő engem fog keresni mindörökre.
#29355 | 2014. 12. 11.
Benedek Elek: Koldus

Koldust, ha látsz, - és látsz bizonnyal -
Ajtód s szíved ne légyen zárva:
Fejed ne fordítsd el iszonnyal,
Mert rongyos, piszkos a ruhája.
Ki volt, mi volt? - ne tudakoljad,
Fájdalmait ezzel is tetézve,
S amit ad jobb kezed, úgy adjad,
Hogy bal kezed ne vegye észre.
Gondold, hogy e szegénynek is volt
A földi jóban része dúsan:
Hogy volt idő, mikor az égbolt
Ő rája sem borula búsan.
Gondold: a sors, mely változékony,
Király is lett már koldus, árva...
Más búja iránt légy fogékony,
Ajtód s szíved ne légyen zárva!
#29351 | 2014. 12. 10.
Reményik Sándor: Béke

Valami furcsa összehangolódás,
Valami ritka rend-
Széthúzó erők erős egyensúlya,
Mély belső bizonyosság idebent-
Bizonyosság arról, hogy élni jó,
Szenvedni elkerülhetetlen,
Szeretni tisztán: megistenülés,
Meghalni szép-
S a Kifejezést meglelni mindezekhez,
Megtalálni a felséges Igét:
Az Igét mindezekhez:
A Béke ez.
Orkán ordíthat aztán odakünt,
Robbanhat ezer bomba: kárbament,
De kárt nem okozott.
Bent:
Csend.
A Béke itt kezdődik.
Bent:
Csend.
Isten hozott.
#29344 | 2014. 12. 10.
Milyen igaz ez...a BDSMre is


Weöres Sándor: A Vágyak idomítása

Ne mondj le semmiről: mert ki amiről lemondott, abban elszáradt. De kívánságaid rabja se legyél.

Visszafojtott szenvedélyekkel vánszorogni éppoly keserves, mint szabadjára eresztett szenvedélyek közt morzsolódni.

Ha vágyaidat kényezteted: párzanak és fiadzanak. Ha vágyaidat megölöd: kísértetként visszajárnak. Ha vágyaidat megszelídíted: igába foghatod őket és sárkányokkal szánthatsz és vethetsz, mint a tökéletes hatalom maga.

Legtöbb ember, ha véletlenül megpillantja saját mélységének valamely szörnyetegét, irtózattal visszalöki a homályba; ezentúl a szörny még-nyugtalanabb és lassanként megrepeszti a falat. Ha meglátod egyik-másik szörnyedet, ne irtózz és ne ijedj és ne hazudj önmagadnak, inkább örülj, hogy felismerted; gondozd, mert könnyen szelidül és derék háziállat lesz belőle.

Jó és rossz tulajdonságaid alapjában véve nincsenek. Ápolt tulajdonságaid jók; becézett, vagy elhanyagolt tulajdonságaid rosszak.
#29342 | 2014. 12. 10.
Brondel Cermidoff
Atomok tánca

Oly virágot nevelt e föld,
mely gyilkos szörnyeteg.
Gyökértelenséget termett
s izzó könnyeket.
Szélvészt nyíltak szirmai
és ezernyi bajt.
Törzse fertő, vesszeje
vak pusztulást hajt.
Nem sejtette senki,
hogy az atomok tánca
az emberi elme
s a pokol románca.
Kirabolt az álom.
Az áldás elfajzott,
s ferdített a remekműből
ocsmány gúnyrajzot.
Fogatlanul s kopaszon
már nem maradt semmi,
csak mint a macskának,
a házhoz hűnek lenni.
S ahogy sorban elmegyünk,
vérző szájak csókja
hull
a mérgező kérgű, durva koporsókra
#29340 | 2014. 12. 10.
Ámor

Giovanni Boccaccio

Erõs erény a szerelem varázsa,
uralkodik s lobogva ég az égben,
csak nemes szívet gyújthat lángja lángra;
énbennem is már õ az úr egészen,
azt írom, amit istensége hirdet,
mit õ kimond, azt én törvénynek érzem.
A hûtlenségért könnyen megfenyíthet,
remény, féltés, félelem jár nyomában,
de mindig õriz embersége minket.
Láthattuk azt Rákhelben és Leában,
hogy mily örömmel szolgál ott a lélek,
hol jámbor ész és édes, tiszta vágy van.
Bennünk tanyáz s miközben váltig éget,
táplálni szívünket percig se fárad,
de kételyek közt tart, sóhajra késztet,
szorongást szül, békés nyugalma: látszat,
õrizni így segít a szeretett lényt,
tisztes hevével õsi lobogásnak.
Gyöngy, mit arany tart fogva foglalatként,
s nem kezdi ki természetét e rabság,
amelyben értékét kettõzve ad fényt.
Nem az, minek mások festik, mutatják,
nem meztelen kópé, vásott s kegyetlen
puzdrás kölyök, ki élvezi hatalmát,
hanem örök pajzs õ viszályok ellen,
kinek erény és kedvesség a leple
a nyers, hivalgó bujasággal szemben,
magasztosság nincs a földön - de fent se
a mennyekben - szépséges fénye nélkül,
a gyönge nõnek tõle nõ a mersze.
A szerelmet ha férfi kapja ékül:
elõkelõbb lesz és javára lészen
a játszi kedv is, melytõl szinte szépül.
Nem vár jutalmat és elismerést sem,
csak jóságot, hûséget, tiszta vágyat
igényel s kelt a szeretõk szívében.
Kecses könnyedség, kelleme a bájnak,
kedves beszéd s a szív õszintesége
egy-egy szemévé válik majd a láncnak,
amely kezessé tesz e tûzben égve,
Ámor édesre vált keserûséget,
s nemesebb lesz nyilának röppenése.
Zavart és gyarló rímeim nem érnek
fel hozzá, õ uralkodik felettem,
gyöngécske múzsám mégis arra késztet,
hogy a szerelmet holtig énekeljem.
#29339 | 2014. 12. 10.
MÁRAI SÁNDOR: A gyertyák csonkig égnek (részlet)

https://www.youtube.com/watch?v=cacZKmwS9eY
#29336 | 2014. 12. 10.
- Nightnak-

Pilinszky János: A tengerpartra

"A tengerpartra kifekszik a tenger,
a világ végén pihen a szerelmem,
mint távoli nap vakít a szivem,
árnyéka vagyunk valamennyien."
#29335 | 2014. 12. 10.
Két világ van.
Az egyik igazi, a másik nem.
Két világ van.
Az egyik valós, a másik a valóság látszata csak.
Két világ van.
Az egyik megtalál, a másik keresésre buzdít.
Két világ van.
Az egyik megérint, a másik érintésre sarkall, s érintetlenül hagy.
Az egyik világ csendes.
A másik hangos.

/Tornay András/
#29333 | 2014. 12. 10.
Tamkó Sirató Károly:

Tengerecki Pál

Szil,
szál,
szalmaszál!
Merre jár a Pál?

Tenger szélén?
Hegyek élén?
Havas sziklák
meredélyén?

Hol bolyong
a messzivágyó,
tűzhegyjáró,
felhőszálló
Tengerecki Pál?

Hol a Bajkál halat dajkál,
kis pej lován ott poroszkál.

Hol porzik a nagy zuhatag,
arany szitakötőt itat.

Megfújja fény-trombitáját,
felölti neon-ruháját.

Viharcsónak legelején
száll a tűztenger tetején.

Göncölszekér útját rója
ezüstszínű űrhajója.

Varázsdallal, muzsikával
harcot vív a Fagykirállyal.

Siklik villanyfelhők szélén,
kóborol a tenger mélyén.

Szil,
szál,
szalmaszál!
Gyere haza, Pál!

Vándor kedved
meddig éled?
Játszanék már
újra véled.

Messzeségből
hozzám térj meg!
Tőlem többé
el ne tévedj,
ecki,
becki,
tengerecki,
Tengerecki Pál!
#29331 | 2014. 12. 10.
Tamkó Sirató Károly:
Tengerecki Pál

Szil szál
szalmaszál
fehértestű lány,
miért állsz a kapud előtt
merről késik a szeretőd
Tengerecki Pál?

Tengerecki Pál
vajon merre jár?
Melyik ország melyik táján
melyik földrész mely lapályán
merre, merre vár?

Talán nem is vár.
Talán nem is vár.

Rég elfúlt ajkán az ének
- talpa sincs már cipőjének.

Nem tehet veled több sétát...
- szétrágták a spirochéták.

Autója egy fának szaladt
- elvérzett a műtét alatt.

Foszlottan rejti az erdő
- nem nyílt ki az ejtőernyő.

Tókióból hazafele
- gennybe lábadt a vakbele.

Kerítésen átvetődött
- lelőtték a fegyházőrök.

Liverpoolban elmenőben
- leszúrták a kocsmagőzben.

Indult, hogy hajóra kapjon
- s megölte a daják asszony.

Hosszan nézett egy nő után
- s autó tiporta el Budán.

Szil szál
szalmaszál
fehértestű lány,
hiába állsz
kapud előtt
sose jön el a szeretőd
sose jön el a szeretőd

ecki
becki
tengerecki
Tengerecki Pál!
#29264 | 2014. 12. 07.
Csukás István: Ülj ide mellém

Ülj ide mellém s nézzük együtt
az utat, mely hozzád vezetett.
Ne törődj most a kitérőkkel,
én is úgy jöttem, ahogy lehetett.
Hol van már, aki kérdezett,
és hol van már az a felelet,
leolvasztotta a Nap
a hátamra fagyott teleket.
Zötyögtette a szívem, de most szeretem
az utat, mely hozzád vezetett.
#29260 | 2014. 12. 07.
Reményik Sándor: Kegyelem


Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal -
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor - magától - megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat - hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor - magától - szűnik a vihar,
Akkor - magától - minden elcsitul,
Akkor - magától - éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától - friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.
#29242 | 2014. 12. 06.
Pilinszky János: Egy szenvedély margójára


A tengerpartot járó kisgyerek
mindig talál a kavicsok közt egyre,
mely mindöröktől fogva az övé,
és soha senki másé nem is lenne.

Az elveszíthetetlent markolássza!
Egész szíve a tenyerében lüktet,
oly egyetlen egy kezében a kő,
és vele ő is olyan egyedül lett.

Nem szabadul már soha többé tőle.
A víznek fordul, s messze elhajítja.
Hangot sem ad a néma szakítás,
egy egész tenger zúgja mégis vissza.
#29235 | 2014. 12. 05.
Reményik Sándor

Istenarc

Egy istenarc van eltemetve bennem,
Tán lét-előtti létem emlék-képe!
Fölibe ezer réteg tornyosul,
De érzem ezer rétegen alul,
Csak nem tudom, mikép került a mélybe.

Egy istenarc van eltemetve bennem,
Néha magamban látom, néha másban.
Néha állok, mint fosztott ág, szegényen,
Ha rossz órámban eltűnik egészen
Alter-egóm az örök vándorlásban.

Egy istenarc van eltemetve bennem,
A rárakódott világ-szenny alatt.
A rámrakódott világ-szenny alól,
Kihűlt csillagok hamuja alól
Akarom kibányászni magamat.

Egy istenarc van eltemetve bennem,
S most ásót, kapát, csákányt ragadok,
Testvéreim, jertek, segítsetek,
Egy kapavágást ti is tegyetek,
Mert az az arc igazán én vagyok.

Egy istenarc van eltemetve bennem:
Antik szobor, tiszta, nyugodt erő.
Nem nyugszom, amíg nem hívom elő.
S bár világ-szennye rakódott reája,
Nem nyugszom, amíg nem lesz reneszánsza.
#29234 | 2014. 12. 05.
Nem rejtőzhetsz el már előlem,

nem menekülhetsz. Fogva tartalak.

Rab vagy. S megalvadt bánatomban

már csak rabságod vigasztalhat.



S hogy még gonosznak sem kell lennem:

ha futni vágysz, én futni hagylak.

S milyen könnyű szívvel! hisz tudom már:

emlékeimtől visszakaplak.



Egy mozdulat, egy szó, tekintet…

bennem, köröttem rezgő részek.

De ha úgy akarom, belőlük.

felépíthetem az Egészet.



Téged. S köréd a szobát, házat,

az utcát is a béna fákkal.

S a napszakot… Így kaplak vissza

tested köré varázsolt tájjal.



Mit rejthetnél el már előlem? -

Megtanulta szemem az ívet,

amit karod hasít a légben,

ha magadra húzod az inget.



S a guruló víz-gyöngyök útját

has és comb közt, a test árkában,

amikor nyújtózkodva, lassan

felállsz fürdés után, a kádban.



Kifosztottalak, lásd be végre,

elloptam, íme, minden titkod.

Tudom félő, lágy harapásod

s bőröd alatt az eret, izmot.



S mikor szeretsz: leheletednek

gőzét. Síró, kis lihegésed.

Megtanultalak én örökre,

nem rólad tudok már, de téged.



Én téged tudlak és úgy tudlak,

mint az isten, aki teremtett.

Rezgésből, árnyból és színekből

újból és újból megteremtlek.

/ Zelk Zoltán: Én téged tudlak
#29213 | 2014. 12. 04.
Karinthy Frigyes: Előszó
#29211 | 2014. 12. 04.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek
Próbáltam súgni, szájon és fülön,
Mindnyájatoknak, egyenként, külön.
A titkot, ami úgyis egyremegy
S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.
A titkot, amiért egykor titokban
Világrajöttem vérben és mocsokban,
A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Mert félig már ki is bukott, tudom
De mindig megrekedt a féluton.
Az egyik forró és piros lett tőle,
Ő is súgni akart: csók lett belőle.
A másik jéggé dermedt, megfagyott,
Elment a sírba, itthagyott.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
A harmadik csak rámnézett hitetlen,
Nevetni kezdett és én is nevettem.
Gyermekkoromban elszántam magam,
Hogy szólok istennek, ha van.
De nékem ő égő csipkefenyérben
Meg nem jelent, se borban és kenyérben,
Hiába vártam sóvár-irigyen,
Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak
És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,
Mert álom a bűn és álom a jóság,
De minden álomnál több a valóság,
Hogy itt vagyok már és még itt vagyok
S tanuskodom a napról, hogy ragyog.
Én isten nem vagyok s nem egy világ,
Se északfény, se áloévirág.
Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,
Mégis a legtöbb: ember, aki él,
Mindenkinek rokona, ismerőse,
Mindenkinek utódja, őse,
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Elmondom én, elmondanám,
De béna a kezem s dadog a szám.
Elmondanám, az út hová vezet,
Segítsetek hát, nyujtsatok kezet.
Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
Itt lent a porban nem tudok beszélni.
A csörgőt eldobtam és nincs harangom,
Itt lent a porban rossz a hangom.
Egy láb mellemre lépett, eltaposta,
Emeljetek fel a magosba.
Egy szószéket a sok közül kibérlek,
Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek.
Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.
Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt
Nektek, kiket szerettem,
Állván tátott szemmel, csodára várván.
Amit nem mondhatok el senkinek,
Amit majd elmondok mindenkinek.
#29210 | 2014. 12. 04.
Reményik Sándor: Nem urad és királyod

Kicsi leány, hidd el nekem:
Nincs olyan férfi,
Aki egy lány tökéletes
...Szerelmi szent-áldozását megéri.
S ha volna is: hogy követelheti,
Hogy megtagadd magad?
Te Lélek vagy: kiolthatatlan Fény,
Megsemmisíthetetlen külön-lény,
Isten-gondolta külön-gondolat.
S kötötten is szabad.
Szabad .

"Semmiért Egészen"??
Istenkísértő őrült akarat
Képzelhet csak el így, rabnőjeképpen.
S hiába úgyis:
Nem lehet egészen .
Megíratott, hogy: "Az egyén szabad
Érvényre hozni mind, mi benne van,
Csak egy parancs kötvén le: szeretet."
De szeretni csak szabadon lehet.
Egyenlő méltósággal.
Külön világ, szemben külön világgal.
Az eggyéolvadásuk: csoda, ünnep.
De nincs embernek emberen hatalma.
És semmi sincsen, amit követelhet.
Azért, ha jönne modern Farao,
Ki lelked vágyik leigázni,
Az Isten képét benned megalázni
S gúlához követ hordani marasztal:
Pattanj vissza acélos daccal!

Kicsi leány, akárki lesz a párod:
Te önmagad vagy, és ő önmaga.
Együtt: Isten két iker-csillaga.

Kicsi leány, akárki lesz a párod:
Szegény, szánandó embertársad ő,
Nem urad és királyod.
#29209 | 2014. 12. 04.
Pilinszky: Mert áztatok és fáztatok

Forduljatok hát ellenem
ti meglapuló szörnyek,
az omló folyosókon át
hatolva egyre följebb,
nyomuljatok be szabadon,
futótüzet kiáltva
lassan fölétek rakodó
hatalmas éjszakámba!

Csupaszra vetkőztessetek,
semmit se hagyva rajtam,
vegyétek el a homlokom,
a szemem és az ajkam,
mert áztatok és fáztatok,
mert éheztetek bennem,
bár én is áztam-fáztam és
nekem se volt mit ennem.

Legyűrhetetlen fölkelés,
dadogó, győztes lárma!
mint életfogytig elítélt
fegyencek lázadása.
Egyetlen boldog pillanat,
a végső és az első:
csak állok majd és reszketek,
akár egy égő erdő.
#29200 | 2014. 12. 03.
Éktelen fenyőillat:

Pezsgőt önt az agyba
A halál valahol
Jöjj béke a földre
Imával zakatol
Jóistennek fia
Mennybéli éjszaka
Vudu karácsonyfa
Háborgó vér szaga

Hófehér karácsony
Vérvörös jégvirág
Hófödte konyhakés
Éneklő gyertyaláng
Szállingózó éjjel
Magányban emberek
Bölcsek köszöntése
Véresen jöjjetek

Három pásztor énekelget
Betlehemi szentséges éj
Lamour
Pokolból jön vicsorgó mély

Múlik már a minden
Romlandó szalmaláng
Fűszert szór a hóra
Szikrázó kis szobánk
Jégeső muzsikál
Álmodó malaszttal
Bizarr égi sellő
A sátán marasztal

Három pásztor énekelget
Betlehemi szentséges éj
Lamour
Pokolból jön vicsorgó mély
#29174 | 2014. 12. 02.
Kormányos Sándor: Hajnal

Hajnal...halk dal
zsong ma benne
álmok álmos
végtelenje
nyújtózik
s már itt matat
kócosan
a virradat.
#29157 | 2014. 11. 30.
Tóth Krisztina: Óda az ötvenes férfiakhoz

Hol vagytok ó, ti drága, szerelmes férfiak,
és hol van, hol van az írógépetek:
hulló hajszállal és korpával volt tele
a billentyűk között – milyen sötétben kattog a szívetek,
hogy ez a vége most vagy ez a zúgó csend
az út fele?

Néztem háttal a tükörben a
fenekem, mit mondjak, nem a régi,
mégis iszonyúan kívánlak, bárki légy,
mindig te vagy csak,
te drága negyvenéves férfi, aki lassan
ötven leszel, a hátad érzi,
elég rendesen őszülsz és
ha mosolyogsz, látni
hogy a szemfogaid rohadnak.

Remegett a kezem, amikor eljöttél és
a konyhában a kenyeret kentem.
Remegett a kezed és később
a hangod is a telefonban.
Mert benne élsz te minden ronda
nyakkendőtűben, egész átbökött
életemben, minden légüres
szerelemben, lakásban,
lépcsőházban, a szagokban.

Az ötvenéves férfi mint
lehullott nyárfalomb az úton,
avar, mely lassan gyullad és kékes füsttel ég,
de felsugárzik titkosan, mint kertben őszi tűz,
és láthatatlan van jelen,
álomban bányalég.
#29156 | 2014. 11. 30.
Tompa Mihály: Szeretlek!
Szeretlek, mint a lelkemet, te vagy
Világom, életem!
S annyi édes jel, hogy viszont szeretsz,
Nem hagyja kétlenem!

A légben múltunk szép viráginak
Kísér minden balzsama:
S az érzelem, minő felgyultakor,
Oly hév, oly tiszta ma!

Mosolygasz...! Tudom, mit tesz e mosoly:
Mily szép, gyöngéd szavak!
S szívem nem érti, mint fér össze, hogy
Szeretlek - s kínzalak!

Hogy egymástól, forró érzelmivel
Szívünk nem távolog:
Mégis borongunk, mégis nem vagyunk
Egészen boldogok!

Ne mondd, kedves! - mi boldogok vagyunk!
Mert mi a szerelem?
Gyötrelmet és kéjt virító bokor
Egy s azon gyökeren.
#29154 | 2014. 11. 30.
Wass Albert : Mert nagyon szeretlek

Könnycsepp a szempilládon este:
én vagyok.
Én vagyok a kíváncsi csillag,
mely rád kacsingat
és rád ragyog.

A csók, a csókod, az is én vagyok.
Végigálmodom az álmodat,
ölelésedben én epedek el,
csak én tudom minden kis titkodat.

A kulcs vagyok,
mely szíved rejtett zárjait kinyitja,
s a nyíl vagyok, amely sivítva
holttá sebzi vágyad madarát.

A dal vagyok, mely belőled zokog
holt mámorok tört ívén át az éjbe:
s én vagyok az a sápadtság, amit
éjfél után, ha bálból jössz haza,
rád lehel a sarki lámpa fénye.
#29153 | 2014. 11. 30.
...


Bűzlöttek a dühtől a férfiak,
Ittak, habár megint nem győztek,
Rám se néztek, hát ültem egyedül,
Míg a szomszédok pálinkát főztek,
Az én időm rég a távolban jár,
A kerítésen ott ül az a fekete madár.

Pojácák szavalnak kórusban,
Balga tömeg áll a szobor elé,
A költők szidják az Internetet,
Én meg csak bámulok visszafelé,
Lyukas a cipőm, rászáradt a sár,
Az eresz sarkán ott ül az a fekete madár.

Vigyáz rám a törvény és a rendőr,
De nekem többé nem kell a maradék,
Lehetek akárki, csak akarnom kell,
Élhetek, mehetek bárhová még,
Elhagyom a múltam, tudom, nem nagy kár,
A föld alá is követ az a fekete madár.

A kislány a tündérekkel táncol,
Gyöngyöt keres és talál az égen,
Virágot rajzol fekete kövekre,
Közben kacag, még hisz a mesében,
A barátom a mennyben trombitál,
A képről bámul le rám a fekete madár.

Tenyeremben itt reszket az idő,
Mint a zsarátnok, gyorsan elhamvad,
Szarvasok szökellnek a tűz elől,
Az apródok verik a dobokat,
Lesütöm a szemem, tudom, hogy mi vár,
Mert már megint engem néz az a fekete madár.

Otthagytam a várost, a bűzt, a bűnt,
Az erdőt járom, mint az űzött vad,
Röhög a bosszú, zászlót bont a harag,
Ma még tán a koldus is koncot kap,
Szemem a földön, a szégyen táncot jár,
A fenyőágról les rám az a fekete madár.

A színész a színpadon is hazudik,
Az orvos nem tehet semmit, csak sír,
Jobb lesz talán, ott, túl a tengeren,
A testvérem búcsúlevelet ír,
Az én eszem folyton a kobzosnál jár,
Tudom, hogy őrá is les az a fekete madár.

Új istenek járnak közöttünk,
A tévé szülte őket meg a pénz,
Uram, merre voltál, mikor hívtalak,
Könyörgöm, mondd meg végre, még mit kérsz?
Elhagytál engem s még Te haragszol rám?
Mondd, mondd, mit akar tőlem az a fekete madár?

/fõldes lászló/
#29148 | 2014. 11. 30.
Tornay András: Nincs rá szó...

...így meg sem próbálom leírni.
Éld át Te is!
Keresd a szavak mögött
A felhők költözésében
A napfény melegében
Cseppben, patakban, folyóban, tengerben,
óceánban.
De nem tudod majd elmesélni...
...mert nincs rá szó.
#29146 | 2014. 11. 30.
JÓZSEF ATTILA: SZERETŐK LÁZADÁSA

Eljön az az éjjel, melynek
minden csillaga szívig ég el.
Föllázadt szeretők szaladnak
lobogó hajakkal, zenékkel.

Nótázva hozza mind a partig
görnyesztő, piros drágaságát.
Megtárul morogva a tenger
s kincseiket ők bedobálják.

- Győztél, eljöttünk szerelemmel,
ízedet visszahoztuk néked,
nosza fogadd bilincseinket,
kötözd le fájó szívverésed.

Nosza, fogadd hát koronánkat,
a harangot, sapkánkon a csörgőt,
egy zacskó lisztünk s egy marék
elbúsult, ragaszkodó szöllőt.

Fogadd most - tépett ágainkat,
vedd jólcsinált szerszámainkat,
fogadd seprőnket, tányérunkat,
de ágyunk helyett, nesze, magunkat.

S füstölgő, parazsas homlokkal
fiúk és lányok leguggolnak,
fölöttük reszketve ereszkednek
pártalanul nagy, teli holdak.

S a víz a sok vad ajándéktól
kijön értük, elönti őket,
hanem hiába zúg, - zúgása
erősbíti az éneklőket.

A lányok dalát: Tenger vagyunk,
keserű só vagytok ti bennünk, -
a fiúk dalát: Partok vagyunk,
keserű tenger vagytok bennünk.

S a víz habzó, kibomlott kontyán
ragyogó holtakat ringat csengve
és háborogván emlékezik
az elcsöndesült szerelemre.
#29136 | 2014. 11. 29.
Variációk a témára:
http://mindenlehet.blog.hu/2011/10/16/villon_negysorosok
#29135 | 2014. 11. 29.
Enyém némileg profánabb az előzőeknél, de számomra nem kevésbé sokatmondó:

Francia vagyok, csak ez kellett,
Párizs szült (Ponthoise mellett);
Rőf kötél súgja majd fejemnek,
Hogy mi a súlya a fenekemnek.

(Villon, Illyés Gyula fordításában)
#29134 | 2014. 11. 29.
EDGAR ALLAN POE .... khmm kávé kell XD
#29133 | 2014. 11. 29.
A HOLLÓ

Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón,
S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár,
Lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant,
Künn az ajtón, mintha roppant halkan roppanna a zár.
"Vendég lesz az", így tünődtem, "azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?"

Óh, az emlék hogy sziven ver: padlómon a vak december
Éjén fantóm-rejtelemmel hunyt el minden szénsugár,
És én vártam: hátha virrad s a sok vén betűvel írt lap
Bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár,
Fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár,
S földi néven senki már.

S úgy tetszett: a függöny leng és bíborán bús selymü zengés
Fájó, vájó, sohse sejtett torz iszonyt suhogva jár, -
Rémült szívem izgatottan lüktetett s én csititottam:
"Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár.
Késő vendég lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?"

Visszatérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze,
S "Uram", kezdtem, "avagy Úrnőm, megbocsájtja, ugyebár?
Ámde tény, hogy már ledobbant álmos főm és Ön meg roppant
Halkan zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár,
Nem is hittem a fülemnek." - S ajtót tártam, nyílt a zár:
Éj volt künn, más semmi már.

S mély homályba elmeredten, szívvel, mely csodákra retten,
Látást vártam, milyet gyáva földi álom sohse tár;
Ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen,
Nem búgott más, csak egyetlen szó: "Lenóra!" - halk, sovár
Hangon én búgtam: "Lenóra!" s visszhang kelt rá, halk, sovár,
Ez hangzott s más semmi már.

S hogy szobámba visszatértem s még tüzelt javába vérem,
Hirtelen, már hangosabban, újra zörrent holmi zár,
S szóltam: "Persze, biztosan csak megzörrent a rácsos ablak,
No te zaj, most rajtakaplak, híres titkod most lejár,
Csitt, szivem, még csak egy percig, most a nagy titok lejár.
Szél lesz az, más semmi már!"

Azzal ablakom kitártam s íme garral, hetyke-bátran
Roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár,
S rám nem is biccentve orrot, meg sem állt és fennen hordott
Csőrrel ladyt s büszke lordot mímelt s mint kit helye vár,
Ajtóm felett, Pallasz szobrán megült, mint kit helye vár -
Ült, nem is moccanva már.

S ahogy guggolt zordon ében méltóságu tollmezében,
Gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár -
S szóltam: "Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem vagy te beste,
Zord holló vagy, ős nemes te, éji part küld, vad határ,
Mondd, mily néven tisztel ott lenn a plútói mély, vad ár?"
S szólt a Holló: "Soha már."

Ámultam, hogy ferde csőrén ilyen tártan, ilyen pőrén
Kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár,
Ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még halandó,
Kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy madár,
Ajtajának szobra vállán egy ilyen szörny vagy madár,
Kinek neve: "Soha már."

S fenn a csöndes szobron ülve az a Holló egyedül e
Szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már;
Nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta,
S én szólék, alig sohajtva: "Majd csak elmegy, messzi száll,
Mint remények, mint barátok, holnap ez is messzi száll",
S szólt a Holló: "Soha már!"

Megriadtam: csendziláló replikája mily találó -
"Úgy lesz", szóltam, "ennyit tud csak s kész a szó- és igetár;
Gazdájának, holmi hajszolt, bús flótásnak búra ajzott
Ajkán leste el a jajszót, mást nem is hallhatva már,
Csak remények gyászdalát, csak terhes jajt hallhatva már,
Ezt, hogy: "Soha - soha már!"

S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott s párnás székem
Szemközt húztam, ott, ahol várt ajtó, szobor és madár;
És a lágy bársonyra dőlten tarka eszmét sorra szőttem,
Elmerengtem, eltünődtem: mily borongó nyitra jár,
Átkos, ős, vad, furcsa Hollóm titka mily bús nyitra jár.
Mért károgja: "Soha már"?

Ekként ültem, szőve-fejtve bús eszméket s szót se ejtve,
Míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már;
S fejtve titkot, szőve vágyat, fejem halkan hátrabágyadt,
Bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
S melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár
Ő nem nyomja - soha már!

Ekkor, úgy rémlett, a légnek sűrűjén látatlan égnek
Füstölők s a szőnyeg bolyhán angyaltánc kél s muzsikál;
"Bús szív", búgtam, "ím a Szent Ég szállt le hozzád, égi vendég
Hoz vigaszt és önt nepenthét s felejtést ád e pohár,
Idd, óh idd a hűs nepenthét, jó felejtés enyhe vár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"

"Látnok!", nyögtem, "szörnyü látnok! ördög légy, madár vagy átok!
Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár,
Tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan,
Itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár -
Van... van balzsam Gíleádban?... Mondd meg - lelkem esdve vár..."
S szólt a Holló: "Soha már!"

"Látnok!", búgtam, "szörnyű látnok! ördög légy, madár vagy átok!
Hogyha istent úgy félsz, mint én s van hited, mely égre száll,
Mondd meg e gyászterhes órán: messze mennyben vár-e jó rám,
Angyal-néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár,
Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?"
S szólt a Holló: "Soha már!"

"Ez legyen hát búcsúd!", dörgött ajkam, "menj, madár, vagy ördög,
Menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ!
Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon,
Torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút madár!
Tépd ki csőröd a szivemből! hagyd el ajtóm, csúf madár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"

S szárnyán többé toll se lendül, és csak fent ül, egyre fent ül,
Ajtóm sápadt Pallaszáról el nem űzi tél, se nyár!
Szörnyü szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló
Míg a lámpa sávja omló fényén roppant árnya száll,
S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll,
Fel nem röppen - soha már!

Tóth Árpád
#29132 | 2014. 11. 29.
Reviczky Gyula: Magamról

Rossznak mondod a világot,
Dőresége bosszuságod;
Siratod az élet álmát,
Földi gondok durva jármát;
Felpanaszlod lázban égve:
Bölcs elméje, jók erénye
S fényt sugárzó lángod, ég,
Csak hiúság, búborék.

Óh, pedig hány perczed, órád
Volt, midőn e sujtoló vád
Könnyeidben elviharzott
S kiderült rá szíved, arczod.
Gyönyörűség volt az élet,
Megáldottad születésed';
Rózsák közt jársz, azt hivéd,
S mi okozta? ... Semmiség!

Nem tudod, mi nyomja szíved',
Semmiségek üdvezítnek.
Hogy jön, nem tudod, csak érzed,
Hogy e bűnös-bűvös élet,
Mely ma szennyes, ronda börtön,
Holnap éden kertje rögtön.
Ma a békét áhitod,
S holnap küzdve élni jobb.

Ember! önző vágy vezérel.
Bánatával, örömével
Ezt az undok szép világot
Sorsodon át nézve látod.
Hogyha gondok elcsigáznak:
A világot éri vádad,
S ha örömre gyúl szived:
Nincs e földnél semmi szebb.

Ragyoghat a nap az égen;
Te sötétben, feketében
Látsz mindent, ha bánatod van;
Mig, ha kedved lángra lobban,
Minden érted van teremtve;
Télen is jársz rózsakertbe';
A nap is csak rád ragyog,
S kik itt laknak: angyalok.

Az örvendőt meg nem érted,
Ha világod' búban éled;
S csak ha lelked' szenvedőnek
Vallod, sajnálsz szenvedőt meg.
Mit törődöl a világgal,
Szenvedő sziv sóhajával,
Ha egy édes pillanat
Teljesíti vágyadat!

Hát ne fordulj vak hevedben
A világ és rendje ellen...
Úgy tekints az emberekre,
Hogy a föld se jó, se ferde;
Se gyönyör, se bú tanyája,
Csak magadnak képe, mása.
Ki sohajtoz, ki mulat.
A világ csak - hangulat.
#29130 | 2014. 11. 28.
Annyi versblog jelenik meg,gondoltam van ilyen Fórum,de nem volt.
Íme,talán szerencsésebb itt,mint ott. Mindegy,hogy saját vagy idézed, DE kérlek ne felejtsd el feltüntetni kitől.

és persze az enyém Pilinszky! :)

Ne félj

Én megtehetném és mégsem teszem,
csak tervezem, csak épphogy fölvetem,
játszom magammal, ennyi az egész,
siratni való inkább, mint merész.

Bár néha félek, hátha eltemet
a torkomig felömlő élvezet,
mi most csak fölkérődző förtelem,
mi lesz, ha egyszer mégis megteszem?

A házatok egy alvó éjszakán,
mi lenne, hogyha rátok gyújtanám?
hogy pusztulj ott és vesszenek veled,
kiket szerettél! Együtt vesszetek.

Előbb örökre megnézném szobád,
elüldögélnék benn egy délutánt,
agyamba venném, ágyad merre van,
a képeket a fal mintáival,

a lépcsőt, mely az ajtódig vezet,
hogy tudjam, mi lesz veled s ellened,
a tűzvész honnan támad és hova
szorít be majd a lázadó szoba?

Mert égni fogsz. Alant az udvaron
a tátott szájjal síró fájdalom
megnyílik érted, nyeldeklő torok.
Hiába tépsz föl ajtót, ablakot.

A túlsó járdán állok és falom:
gyapjat növeszt a füst a tűzfalon,
gyulladt csomóba gyűl és fölfakad,
vérző gubanc a szűk tető alatt!

Mi engem ölt, a forró gyötrelem,
most végig ömlik rajtad, mint a genny,
sötét leszel, behorpadt néma seb,
akár az éj, s az arcom odalent.

Így kellene. De nem lesz semmi sem.
A poklokban is meglazult hitem.
Vigasztalást a játék sem szerez,
az éjszakának legmélyebbje ez.

Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed.
Nem érdekelsz, nem is szerettelek.
Aludj nyugodtan, igyál és egyél,
s ha értenéd is átkaim, - ne félj.